Minden szépség mögött ott leselkedik a halál, minden szép forma mögött a torz. Ha nem, akkor a népi szimbolizmusban vagyunk, valahogy úgy, mint Jankovics Marcellnél.

Molnár Dénes grafikáit-rézmetszeteit nézegetem. Látom a fürdőző Zsuzsannát, ahogy a csontváza tükröződik a vízben, látom az alakokat, akiknek az árnyéka guillotine, látom a hatalmas, bíboredény napot a Solarison, és Dante, Villon, haláltánc, Baudelaire egyaránt eszembe jut.

Mindez csak közelítés. Nem azt jelenti, hogy Démol Baudelaire, vagy, ami valószínűbb lehetne, Jankovics-epigon lenne. Egy művet nem minősít, amit mondunk róla, ha kívülről mondjuk, felülről, mint a jóllakott és megcsömörlött ítészek. Én sétálok a művészetben, látom mindazt, amit felsoroltam, és tisztában vagyok vele, hogy a művészek világa érintkezik, hat és visszahat; hogy senki nincs egyedül. Akit a halál érdekel, izgat, bosszant, rémiszt, az lehet, hogy ugyanúgy látja, mint mások, csak a maga eszközeivel, a maga lelkével, tehát mégsem ugyanúgy.

És látom a különféle erdélyi templomokat, és azt érzem, itt jóval több van, mint az a búbánatos dokumentálás, amely sok (fény)képen visszaköszön, és amely éppen annyira „művészet”, mint az a Jézus, akit nemrég láttam, nemzetiszín ágyékkötővel. Démol nem kívülről alkot, elvárások és ideológiák szerint, nem azt látja, amit előírnak. A világegyetemben vannak ezek a templomok, mintha számtalan villám szelné a hátteret, ám ez a világegyetemben-levés mégis békét sugall. Hogy valaminek a részei vagyunk, az mindig megnyugvással tölti el az embert, még ha a haláltól természetesen fél is. Ifjú Molnár Dénes elmesélte egyszer, hogy édesapja súlyos betegségében úgy készült a halálra, mintha egy asszony beleringatná. Otthonosság és idegenség, a világegyetem fensége és félelmetes nagysága egyaránt érződik Démol munkásságában, és többek között ez a feszültség adja művei lendületét.

Forrás: A jódeménység foka