És az csak egy, hogy a vaddisznóval, a húsuk árával miskuráltak, hanem megígértek egy éjszakai szafarit, és nem tartották be a szavukat! Az úgy volt, hogy megérkezésünk napján óriási vihar kerekedett, zuhogott az eső és megzendült az ég. Meg is világosodott, azt hittem a házunkba (házukba, ők) csapott be a villám, a kunyhóba, a nyaralóba, amit egy hétre béreltünk. Bár csak a szomszédba csapott be, szerencséjére az illető szabadsága alatt Afrikában tartózkodott, úgyhogy csak a számítógépe szenvedte meg az istenverést. Én ledobtam magam a földre, s majd össze nem pisiltem magam félelmemben. Bár nyugodtan megtehettem volna: abban a sötétben senki nem látja. Csak a család, ugyanis több kilométeres távolságra laktunk minden teremtett lélektől. Még a szelíd vaddisznóktól is, amikről korábban szóltam, bár a létezésükről akkor mit sem tudtunk.

Szóval telefon Jenőnek, ahogy a dán házigazdát elkereszteltük, az udvar közepéről, mobilról. Ahogy jön, lesz mindjárt villany, veder víz, s másnap délben a pótszivattyút is felszereli. Meg fájdalomdíjként felajánl egy éjszakai szafarit. Nem ő, mert már öreg, de a veje elvisz majd minket, lehet látni majd a meglepett vadakat, ahogy az autó fényében hunyorognak. Nahát! Egy esti szalonnázást a tűz mellett lélekben feldobtam, hogy cserében látjuk majd a blékingei vadakat – én főként egy éjszakai álmából felébresztett buta vaddisznószemet képzeltem el magamnak. De aztán napról napra halványodott el bennem a remény, hogy éjszakai szafarira elvisznek, s végül a búcsúéjszaka is elérkezett, s hát akkor sem bukkant fel a vej.