A Székelyföld legnagyobb és legféltettebb városánál csupán átrajzott e nép a folyón túlra, hogy, mint a barcasági nagy hegyek alatt Hétfalu, egymás végébe nőve itt napozhasson Egerszeg, Marosszentkirály, Náznánfalva és Kisfalud a csendes Maros partján. Hosszúfalu néven ismerte a nép. Hétfalut csángók, Hosszúfalut Erdély valóságos uniója lakta. Pápista, kálvinista, nem egyesített keleti és az egy Istent hívő is dicsérte itt, ki-ki hite szerint és saját nyelvén, az Urat. Volt háza Náznánfalván a hithű zsidónak is.
Marosszentkirály, amely, a fehér barátoknak hívott pálosok odaköltözése előtt, a szent neve helyett egykor a Székelyháza névre is hallgatott, Náznánfalvával teljesen összenőtt.
– Figyeld! – dicsekedett a marosszentkirályi régi, román ízlésű templomával. – A harang – mondták – erdélyi herceg, később IV. Béla néven Árpád-házi királyunk hangján szól!
A régi harang egyik fém-erén az ülő férfi, tényleg, kezében jogart és keresztes aranyalmát tartott.
– Itt lakott – hirdették a másikok is, akik nevüket a régi székely ágról, Náznánról viselik – az utolsó vajda.
És igazat mondtak a náznánfalviak is.
– Náznánfalvi Vallon Péter a cigányok vajdája – adta ki ezerhatszázharmincnyolcban I. Rákóczi György.
Megerősítette a fejedelmet az országgyűlés is.
– Vallon Péter, aki idegen származása ellenére az országnak nagy szolgálatokat tett, élvezze, amíg él, a cigányok vajdájaként az azzal járó jövedelmet – mondták ki.
De diadalmaskodott először Erdélyben az emberi igazság és jóság szelleme is a jogalkotásban:
– Vallon halála után azonban örökre eltöröltessék, mert egy kiszolgáltatott, megalázott közösséget nem véd, hanem csak sújt – foglalták törvénybe, hogy a fejedelmére is kötelező legyen.
Nem nyúzta azóta legalább rájuk küldött vajda a cigányságot.

Forrás: RMSZ/Színkép, 2005