Úszik a rekamié az álom tengerén. Az álomvíztől összetapadnak a tollpihék, a tengerifű és a lószőr. Elalvásom vészterhes, mint egy súlyos kór enyhe tünete. A víz vezeti az áramot. Az álomvíz az álmot vezeti, mintha New Yorkban sétálnék pizsamában. A felhőkarcolók laposak, barnák. Jön a cunami. Felhőkarcolónyi, keskeny hullámok jönnek térképmódosító erővel. A felhőkarcolók tetejéről vastag gumisodronnyal extrém olimpikonok ugranak alá. Ki van számítva hajszálmilliméterre. De akkor hirtelen elgondolom, hogy amikor éppencsak földet ér a bajnok, ugyanabban a pillanatban fellép a húzó erő, ami pusztító erejű rántást gyakorolhat. Álomvíztől nedves a paplan. Az álomvíz nem veríték. Esetleg agyvíz, agykamranedv. Az álomvíz előtt egy románfeleségű magyar férfit láttam alsónadrágban. Miniatűr férfi volt, mint egy egyiptomi rabszolga a hatalmas istennő mellett. Tüsténkedett. Satöbbi.

Budapest, 2015. XI. 9.

1. Klein Ágnes:
   2015. november 30. 06:29

   Nagyon érdekes. monumentális látomásszerű próza, mégis kőltemény…szép