NEMZETKÖZI KÁVÉHÁZ

Abban az időben Berlinben laktam.
Bementem egy óriási kávéházba, melynek tükörablakai mögött elfért az egész földgolyó, mind az öt világrészével, tarkabarka népeivel együtt. Csupa idegenek jártak ide, angolok, japánok, cserkeszek, litvánok, lívek és kumikok, s az Isten olyan teremtményei, akiknek nevét, származását, nyelvét csak a szaktudósok tartják számon könyvektől elborított padlásszobájukban. Maga az újságpolc is a nemzetköziség csodája volt. Megtaláltam itt az amerikai, japán és kínai világlapokon kívül a török, arab és szláv sajtó minden termékét, de a Csamalat Híradó-t, a Kalmuk Kürt-öt és a Dargva Futár-t is. Jólesett dúskálni ebben a gazdagságban.
A pincérek tudták, hogy aki ide betoppan, az csak külföldi lehet. Úgy is fogadták.
– Vanguardia – mondtam a kedvenc lapom nevét a pincérnek.
– Si, caballero – felelte, de minthogy ez volt minden spanyol tudása, németre fordította a szót. – Valami spanyol bor tetszik? Kitűnő boraink vannak. Ajánlok egy vörös andalúziait.
– Nem bánom.
Hozta a Vanguardiá-t s a vörös andalúziait. Amint beletemetkeztem a papírlepedőbe, s elül a halálhíreket és esküvőket olvasgattam, aztán a sevillai választásokat és a bikaviadalokat, közben pedig kortyintgattam az andalúziai vöröst, a pincér néhány lépésre tőlem élvezte, hogy itt távol Berlinben föllelem szülőhazámat, gyermekkori emlékeimet, s a bor kortyaiban a honi zamatokat.
Egy darabig magam is örültem, hogy spanyol vagyok más ember képzeletében, igaz, noha ez körülbelül annyi, mintha valóságban is az volnék, de aztán a kávéház északi részébe vonultam.
Itt izlandi lapokat kértem. Egy másik pincér azonnal átnyújtott egy hírlapot, mely Reykjavikban jelenik meg, a szigetország vezető újságját, ilyenforma címmel: Izlandi Posta. Én két karomat felháborodottan magam elé tárva tiltakoztam a lap ellen, nyilván politikai iránya miatt, melynek puszta elképzelése is arcomba kerget minden vért, és fellázít bennem minden férfias önérzetet. A pincér, aki végre a XX. században élt, ezt elértette. Hozta a másik izlandi lapot, mely Vestmannaeyjarban lát napvilágot, az Izlandi Értesítő-t. Ezt már nyájas mosollyal üdvözöltem, magamhoz szorítottam, aztán falni kezdtem a betűket.
Ez a pincér az északit födözte fel bennem.
– Meleg van – jegyezte meg, a hűvöskés, berlini nyárra célozva.
– Szörnyű – vetettem oda, s erre jeget tett poharamba, kezembe pedig legyezőt.
Csakhamar eluntam északi vendégszereplésemet is. A kávéház délkeleti részében hiányos német kiejtéssel, inkább süketnéma jelekkel lázlapokat követeltem, mint született és önérzetes láz. A láz kihalóban levő nyelv. Mindössze húszezer ember beszéli a földgolyón. De a fajta oly rohamosan fogy, hogy mire ezt kimondjuk, a láz nyelvet legföljebb már csak 19 650 ember beszéli, vagy még annál is kevesebb. Ez a nép egyéb szórakozás híján reggeltől estig úgyszólván kizárólag a saját kihalásával foglalkozik.
Hihetetlen, de nem volt láz lap. Méltatlankodni kezdtem, botrányt csaptam, a hangulat a szó szoros értelmében lázassá vált, amikor odasietett a tulajdonos, s a legszeretetreméltóbb szavakkal biztosított, hogy mától kezdve előfizet az összes láz lapokra.
A következő percben már egy magyar lapot forgattam a kávéház déli sarkán, hogy megtudjam belőle, mi történt otthon.
– Ön magyar? – kérdezte tőlem egy heves, fekete fiatalember, irónnal és papírral a kezében.
– Nem – feleltem a legtisztább alföldi kiejtéssel. – Én portugál vagyok.
– Mégis milyen remekül méltóztatik beszélni nyelvünket.
– A berlini egyetemen tanultam – szóltam -, keleti nyelvészettel foglalkozom.
– Szabad talán néhány személyi adatot kérni?
A heves, fekete fiatalembernek, akiről első pillanatban láttam, hogy kezdő újságíró, néhány mérsékelten érdekes, inkább bárgyú hazugságot mondtam tollba, tudva, hogy otthon mily gyatrán fizetik meg az ilyen „külföldi színes” tudósításokat.
Végül, miután alig egy óra leforgása alatt voltam spanyol, izlandi láz és magyar is, a konyha elé álltam, s ott hallgattam azt a történetet, melyet a tűzilegény mesélt a pincéreknek teljesen érthetetlen berlini tájnyelven. Nagyokat kacagtam rajta. Szemük összevillant az enyémmel. Ezúttal telivér berlininek tartottak.
Szegénységemben és elhagyatottságomban így mulattam akkoriban, nagyon fiatalon, Berlinben.

Pesti Hírlap, 1935. augusztus 22.

Forrás: Kosztolányi Dezső: Sötét bújócska. MEK