Egy székely Szauriában IV.

Sze­rencsére az an­go­lok egy másik al­ter­natívát is kínálnak, ha el­vesztél an­tip­rag­ma­ti­kus eszközeik, non­szensz­vi­sel­kedésük és egyet mon­dok mást értek (de le­het, hogy pont most ko­mo­lyan gon­dol­tam) nyel­vi játékaik között. Nem­csak időjárás-je­lentés (és ref­lektálás rá) van ám, léte­zik egy másik jel­lemző nar­ratíva is, a varázsme­se. És le­het szájat húzni, öklöt rázni, fi­no­man el­mo­so­lyod­ni, mégsem le­het ki­kerülni – ne­kem las­san fi­zi­ka­i­lag sem – a leg­an­go­labb varázsmesék alfáját és ómegáját, Har­ry Pot­tert.

Nem, nem gon­do­lom egy per­cig sem, hogy Vol­de­mort ver­sus nagy­ma­ma, ha­nem, hogy van va­la­miféle szi­get­országi létérzés, ami csak így fog­ható meg, hogy ódon épüle­tek fa­lai közt bor­zasztóan kre­atív, de egy­ben il­lem­tudó gye­re­kek varázslat­tal készülnek hely­reállítani a világ rendjét. Nem ol­vas­tam fi­a­ta­lon, most már biz­tos nem fo­gom. Akárcsak a sza­u­ru­szok esetében vi­szont, a történet min­den elemét ma­gam­ba szívtam fordított öröklődés követ­keztében, és néha úgy járok, mint régi jó barátok emléke­i­vel még abból a korból, ami­kor szim­biózis­ban tud­tunk létez­ni: azt hi­szem, enyéim. Én ültem ab­ban az autóban, meg mernék esküdni rá, hisz még előttem a moz­du­lat, aho­gyan rágyújt a bőrszi­var­ra, sőt, maga a fur­csa szagú köd is bi­rizgálja az or­ro­mat… Ezért hát bocsátassék meg, ha vélet­lenül va­la­hol a jövőben az jönne le a szövegből, hogy ol­vas­tam. So­sem tud­ha­tom, mire ve­te­me­dek, ezért láttam fon­tos­nak leszögez­ni mindjárt az elején.

Min­den tudás fi­a­im érde­me, nagy­fi­am har­mad­szor tart a 6. kötetnél, és valósággal ret­teg kézbe ven­ni más köny­vet, mert – saját állítása sze­rint – azt is meg­sze­ret­he­ti. Érti­tek? Mi lesz ak­kor Har­ry Pot­ter­rel? Mi lesz a varázslat­tal?
Har­ry Pot­ter ben­nem van, fur­csa is len­ne nélküle. Varázspálcák he­ver­nek nap mint nap a lábaim előtt, fi­a­im ta­kony, záptojás és föld ízű cu­korkát szo­po­gat­va készítik a varázsitalt szóda­bi­karbónából, ecetből, csigából, fűből, fából, sőt, még a drága illóolajkáimból is be­le­csep­pen­tek egyet mind­annyi­uk örömére, mint iga­zi bo­szi. Le­ven­du­la, is­me­rik fel örömmel, és meg­spékeljük egy kis curryvel, hogy színe is le­gyen. (Nagy­ma­ma fahéjat tett vol­na.) Egy bo­szor­ka van, három fia van: Har­ry Pot­ter, Ron, Her­mi­o­ne (nem fenn­akad­ni, mély le­vegő, to­le­ran­cia mant­ra, az élet megy tovább).

Nem először léptem be Ox­ford talán leg­im­pozánsabb kollégiumának ka­puján, de most, akárcsak egy Elia­de no­vellában mint­ha a profán és szent határát léptem vol­na át, amit még ba­goly­hu­hogás is jel­zett . A cer­be­rus bólin­tott, mint rég várt vendégnek, fején kemény­ka­lap, frakk­szerű öltöny, palást. Vártam, hogy ma­gyarázni kell, de nem, va­la­miért most nem kell, én pe­dig, mint ti­pi­kus Elia­de hős nem va­gyok a hely­zet ma­gas­latán, ma­ko­gok, érzem, hogy va­la­mit ott­hon fe­lej­tet­tem, za­var­tan mor­zso­lom sálam szegélyét uj­ja­im között. A hűvös januári szellő a boltíven át nyir­kos pézsma­sza­got hoz a mesés belső ud­varból. A to­rony fölött, kissé bal­ra már a te­le­hold is látszik, meg­csil­lan a haj­szálpon­to­san középre álmo­dott arany­ha­las po­csolyában – a látvány el­en­ged­he­tet­len ele­me az an­gol kosztümös film­je­le­net­nek, de egy varázsla­tos kollégi­u­mi va­csorának is.

Ért­he­tet­len, hogy ho­gyan kerültem máris ide, Hog­warts étkező halljába. Ott ülök az em­elvényen, körbevéve vizs­lató te­kin­te­te­tek­kel: a fa­lakról a kollégium nagy­ja­i­nak portréi meg­ele­ve­nedésre készen, körülöttem a tanárok, kollégák. Átfut az agya­mon, hogy biz­to­san álmo­dom, hiány­zik ne­kem a román tanügy, a majd 10 év ott­hon a gye­re­kek­kel furcsán tud kiütni, de aztán látom, hogy nem, ezek nem azok a kollégák, ez itt Hog­warts, jobb­ra mel­let­tem Ru­be­us Hag­rid, bal­ra Fi­li­us Flit­wick, előttem pe­dig maga az éppen aktuális igaz­gató, Al­bus Dum­b­le­dore, akitől csak az ezüst evőeszközök és az arany gyer­tya­tartó választ el. Nem érzem túl jól ma­gam, iz­za­dok, nem me­rem használni az elém tett szalvéták, tea to­w­elek, előkék közül egyi­ket sem, tel­je­sen átérzem Pyg­ma­li­on hősnőjének me­galázó hely­zetét. Előtör belőlem lap­pangó ago­rafóbiám is, me­nekülni kéne most, míg még kanál a kanál, nem varázspálca, majd kígyó, amíg még ma­gya­rul beszélünk, aka­rom mon­da­ni an­go­lul, amíg még ódon képek a portrék a fa­lon, nem in­ter­aktív szel­le­mek.

Mégis letörlöm az iz­zadtságcsep­pet a ke­zem fejével, szétnézek, sen­ki sem vet­te észre, a taláros pro­fesszor­se­reg a szem­ben ülő püspökkel mind kedélye­sen beszél, ve­lem is, ezen meg­lepődök. Na­gyot szívok már előzőleg zse­bem­be he­lye­zett ve­ti­ve­res üve­gecskémből, ettől rögtön ott­ho­no­san érzem ma­gam, és hal­lom, amint adomákat mesélek ma­gya­rokról, Erdélyről. Rid­di­ku­lus, kiált fel egy szem­te­len diák lentről, varázspálcáját egye­ne­sen az igaz­gatóra szögez­ve, és még a leg­tisz­te­sebb halántékú pro­fesszo­rok sem bírják ne­vetés nélkül, ami­kor mint­ha csak Hol­ly­woo­di filmből kilépve ott áll előttünk Dra­ku­la, az első, az egyet­len, ami­re szegény elöljáró gon­dol­ni tu­dott Transyl­va­ni­at hall­va. Sze­retném fel­kap­ni a la­zacvágó kést, és varázspálcaként szer­re min­den­kit val­lomásra bírni, belátni a fejükbe, áttörni a réte­ge­ken, amit ma­guk­ra húztak, hogy ide­ge­nek be ne láthas­sa­nak raj­ta, hogy minél tovább játsza­ni tudják a varázsla­tu­kat, ami olyan bájos és olyan ide­gesítő egy­szer­re. Rid­di­ku­lus, kiáltanám, és látnám ne­vetséges, vagy inkább csak hétközna­pi elképzelése­i­ket, le­es­ne róluk a talár, egy szint­re kerülnének a diákok­kal, egy­szerűű menzában mernék a főzeléket a szájuk­ba egy kanállal, nem is len­ne más evőeszköz, a fa­lon pe­dig kollázs-tech­nikával meg­al­ko­tott csendéle­tek fi­gyelnének.
Egy egyen­ruhás érke­zik ek­kor, mint­ha a sem­miből, valószínűtlen az az erő és el­lent­mondást nem tűrés, ami utat tör a sza­va­iból,” kérem átfárad­ni a vára­kozó te­rem­be”, én pe­dig meg­adom ma­gam en­nek a világnak, ahol egyen­ruhások ve­zet­nek, ahol min­den­ki is­me­ri a helyét, játssza a sze­repét, éli a varázsla­tot.

Csak később, a ka­pun kibújva fo­gal­ma­zom meg ma­gam­nak, hogy eb­ben rej­lik a ti­tok: léte­zik az an­go­lok­nak, a profán világu­kon kívül egy szent is. Ami­kor felöltik az egyen­ruhát, ami­kor min­denféle csak álta­luk értel­mez­hető varázsszót használnak, ami­kor ódon épüle­tek la­bi­rin­tu­sa­i­ban élik társasági életüket, rituáli­san mo­so­lyog­nak, pi­ros pos­taládába le­ve­let dob­nak, ko­pog­tatót tesz­nek az ajtóra és eme­le­tes bu­szok­ban su­han­nak Kóbor Grim­busz módjára valószerűtlenül szűk utcáikon. A giccs határát súrolják – mon­daná a frusztrált kívülálló, akit nem kértek fel a táncra. Nem jó, nem rossz ez, stratégia inkább, ami ne­kik bejön, és az igazsághoz tar­to­zik: könnyű hozzászok­ni, ha egy­szer megérint a varázslat sze­le.

Én min­den­eset­re sze­re­tek Elia­de fi­g­uraként széde­leg­ni eb­ben a bájo­san ko­moly an­gol világban, mint­ha Har­ry varázspálcája érin­tett vol­na meg: Con­fun­do!

Forrás: eirodalom.ro