„Jön és megy a szövegelés”

„A lap többé-kevésbé érdektelen hírekből állt, óriási betűdömping, gondolta, jön és megy a szövegelés, a képek többsége beállított fotó, semmi értelmük, néhány ember kezet ráz egy-egy világhatalom nevében, de hát ez az újság, nem várhatunk el tőle többet, mint amire képes, akkor nem újság lenne, valami más, az újság pont arra elég, hogy a felszínt lebegtesse, azok az emberek, akik egy újságnál dolgoznak, másra nem is képesek, csak a felszínt lebegtetni, és ez a lebegtetés néha színtiszta hazugság, néha pedig színtiszta gondolati ügyetlenség, és ha valakinek van kedve végigjáratni a tekintetét ezen a lebegő felszínen, a domborulatokból kitalálhatja, mi is van alatta, s ha nem találja ki, tapasztalatból sejtheti, ha van tapasztalata; ha nincs, akkor az orránál fogva vezetik, s az újsággal együtt belebutul a világba, elveszít minden olyan érzékenységet, amellyel valaha is biztosra vehetné, mi történik körülötte, és mi történt vele, egy lesz a sok közül, aki a napilap és a napi hír világában él, és minden érvét, elgondolását onnan meríti, a betűdömpingből, amelynek játékszabályait elsődlegesen a világ történéseinek újságírónként változó, de azért nem nagyon különböző manipulatív kifejezési szándéka írja le, s ez a szándék vagy hazug szándék, vagy szándékolatlan ügyetlenség.” (Részlet Podmaniczky Szilárd Két kézzel búcsúzik a leopárd című regényéből.)
Milyen szerencse, hogy mindezt egy regényhős mondja. Akit egy író talált ki. És akkor az persze olyan is. De micsoda pech, hogy a regényhős kitalálója maga is kitűnő újságíró, mégpedig az egyik népszerű és nem is könnyű műfaj, a glossza kiváló művelője.
Milyen érdekes, hogy ez az író is vidéken nevelkedett, ezért már nem is haragszunk rá, amiért oly lesújtó a véleménye az újságokról, elgondoljuk mi is, hogy hát bizony jön-megy a szövegelés, és mi is jövünk-megyünk a betűdömping közepette, egyelőre még fogalmunk sincs, hová, merre, de már tudunk beszélni róla, mi is szövegelünk, szövegelünk, szövegelünk.
Kiírjuk a homlokunkra, hogy a hír szent, a vélemény szabad. Audietur et alternatív. Aztán lesz, ami lesz, minden nap megjelenünk. Ha „véletlenül” kimarad a cikkünk, az a lapszám pocsék, nemes utálással dobjuk félre.
Nagy elődeinket előszeretettel emlegetjük, minél törpébbek vagyunk, annál sűrűbben. Marosvásárhelyi újságírás? Ja, hát a Kemény Zsiga báró ugye. Itt nyugszik Pusztakamaráson. Micsoda elődünk volt az, haver. Olvastad A hírlapszerkesztő naplója (1844-1845) című irányregényét, amelynek főszerkesztőjében a modern reformpolitika főszereplőjét rajzolta meg? Én sem. Na jó, de Zsiga báró nem vállalta Zichy Nándor gróf Alapkérdéseink című cikkének közlését a Pesti Naplóban; viszont lehozta a cikket Jókai Mór, A Hon című lapjában, 1863-ban. Jókait egyévi börtönre, nemessége elvesztésére és ezer forint pénzbüntetésre ítélték. Ferenc József császár végül egy hónapra mérsékelte az ítéletet, de a pénzbírságot ki kellett fizetni.
Gondoltad volna ezt a szelíd Jókai Mórról?
És mit szólsz Mikszáth Kálmánhoz? Semmit? Ja, nem jut időd múmiákat olvasni. Nekem sem. Azt mondják, fantasztikus újságíró volt. Nekem az tetszik, egy öreg manusz mesélte, aki ráért olvasni, mikor még élt, hogy Mikszáth Fogarasban latin betűkkel leírt kortesbeszéde mindössze ennyi volt: „Mulcamesque que meace ales qua candidat de deputat.” És a választók értették a szöveget, haver.
Na és Ady? Ő sem volt vásárhelyi, persze. Jólinformált vagy, hehe. Te, azt mesélik, ez mindig pénzért írt. Fel tudod fogni? Egy Heine nevű médiaszakértőtől tanulta, hogy az újságíró a Szentlélek lovagja. Na? Fel tudod dolgozni? Én sem. Ha dicsérték mint újságírót, keserű fintorral kajánul legyintett: „Jó újságíró Rákosi Jenő. Én több vagyok annál.”
Ja. Nem az a Rákosi, ne tedd már. Akkor még éjszaka csinálták a lapot, erről írta ez az Ady (mert költő is volt, tudod, csak az izét, a verset nem fizették jól akkor sem), hogy: „Mi ünnepeltetjük a világot: / Ólombetűk és éji emberek.”
Az éji embereket érted, az ólombetűket nem. Ne dobd el magad, én sem. Elzárják előlünk az információt, haver? Vagy mi a kultúró.
A hótt manusztól maradtak céduláim. Az egyiken azt mondja ez az Ady nevű Endre: „Kis országokban általában gyilkolják az egyéniségeket. Nálunk azonban valóságos hekatombarendszer van, s rettenetes, hogy a redakcióba került, nagy dolgokra tervezett talentumokból milyen rohamosan irtják ki éppen azt, ami a talentumot talentummá teszi: az újat, a színeset, az érdekeset és erőset.”
Ne vedd mellre azt, hogy „nálunk.” Nem itt történült az „eset”, és nem is manapság. Nálunk nem voltak ilyen kemény fiúk, innen mindenki elvágyódott…Találd ki, kit idézek a következő céduláról: „Ha egy lapnál Pesten lehetnék, látod, ez az álmaim álma, nekem, a tanárnak. Színház, művészet, irodalmi élet: ez kell nekem, város, mert megfulladok.” Juhász Gyulának hívták az illetőt, a Monarchia magyarországi végein, kisvárosokban tanárkodva mindvégig száműzve érezte magát, méltatlannak a helyzetét, és menekülni is próbált, ám legfeljebb csak vissza a provinciába, Szegedre jutott.
Tessék? Szeged éppen jó volna neked? Píédzsdí meg egyebek?
Ne Pulitzer Jóskázz. Ő ugye 1903-ban alapította újságíróiskoláját a Columbia Egyetemen. Ezt azért jegyzem meg félve, mert azt kérdezted, miért nem kapott Pullitzer-díjat sem Kemény Zsigmond, sem Jókai Mór, sem Rákosi Jenő, de még ez az Ady nevű, bernádybarát frankmaszon részeges nőcsábász sem. Hja. Akkor már a modern tömeglap egyben információgyár is, amelyben az alkalmaztatás nem kíván különleges írói képességeket, hanem annál inkább elsajátítható szakmai ismereteket.
A díjak különben is akkor jönnek, amikor már késő. Gondold el. Az első Pullitzer-díjat éppenséggel magának Pullitzer Józsefnek kellett volna megkapnia.
Hát miért nem kapott Nobel-díjat Nobel Alfréd, a kedves Frédi bácsi? (Ki a dinament tudná aztat máma.) A világ nem olyan, amilyennek megírjuk. Hanem olyan, amilyennek utólag elképzeljük. Látod, mi már olyan fiúk volnánk, akik nem írjuk, inkább csak csináljuk a lapot. Nekünk nem „legvégsőbb haza az anyanyelv”, mi nem vasárnapi újságírók vagyunk, nekünk semmit se mond egy Krúdy, egy Kosztolányi, egy Szabó Lőrinc, egy Márai Sándor. Mi Hamvas Bélát is elnéző mosollyal utaljuk lábjegyzetbe, más is mondta már, hogy „skandalizátornak” tartja az újságírást, az újságírót. Na bumm. És akkor mi van.
Ellenben. Tudunk-e mi olyan pompás, csillogóan okos publicisztikai cikkeket írni, hogy a legellentétesebb világnézetű olvasó is azt higgye: az ő véleményét fejezzük ki? Mint egy bizonyos Zilahy Lajos?
Mernénk-e mi manapság a helyi potentátokkal úgy packázni, mint egy bizonyos Bessenyei György (1747-1811), akinek állásába került az az „üdítően goromba” vers, melyet fő ellenségének, a rousseau-ista Teleki Józsefnek írt? Idézzük: „Ahol Nagysád ugat, ott én is bőghetek, / Ha Nagysád szelindek, én bika lehetek…”
Nos?!
Más világba születtünk, más eszményt örököltünk? Még nem tudjuk pontosan, milyent, majd az utókor megállapítja. Mi nem művelt körökben ismertük meg a műveltséget. Nem züllött körökben ismertük meg a züllöttséget. (Mint egy bizonyos Hunyady Sándor.) És nem újságírókörökben az újságírást.
Az újságíró nem terem, hanem csinálják. Amilyen a márka, olyan a portéka.
Milyen a marosvásárhelyi újságírás? Kitűnő. Mindenekelőtt: helyi. Mi vagyunk a vidéki sajtó. Ez a kifejezés ma már nem pejoratív tartalmú. Hol van már az az előítélet, hogy a vidéki lapok alacsonyabb színvonalúak a fővárosokban szerkesztett újságoknál. Ez téveszme. A nemzetközi és a nagy országos lapok marosvásárhelyi publicistákat is foglalkoztatnak, mind az írott, mind az elektronikus sajtóban, munkásságuk főleg az információs műfajokban merül ki. Mert jól tudják a budapesti és a bukaresti lapok és rádiók, tévék, hogy a helyi közösségek életéről a leghitelesebb véleményt az mondhatja a leghitelesebben, aki maga is benne él a mindennapok sodrásában. Lám csak, a megyei lapoknál és a rádióknál, tévéknél csaknem minden újságíró rendszeresen ír publicisztikát is. Az sem baj, ha a nagyobb horderejű témák feldolgozását néha nem a komoly élettapasztalattal és szakmai gyakorlattal rendelkező munkatársakra bízzák, hanem a véletlenre. Nálunk mindenki tudja, hogy a megyei média újságírói sajátos előnnyel rendelkeznek nagyvárosi kollegáikhoz képest. Ők voltaképpen együtt élnek olvasóikkal, hallgatóikkal, nézőikkel, közülük sokakat személyesen ismernek, és persze a közönség szintén ismeri őket. Ezért miránk, helyi újságok publicistáira sokkal inkább jellemző a közvetlenség, a személyesség. A helybeli példák, a mindenki számára érthető utalások, asszociációk fokozzák a hatást. Olyan eszköz van a megyei lap, rádió, tévé helyi szerkesztőinek a kezében, amelyről (arcnélküli közönséghez szóló) nagyvárosi kollégáik nem is álmodhatnak.
A marosvásárhelyi újságírás betölti szerepét, színes, eleven, mindenre kiterjedő képet ad a működési területén élő közösségek mindennapjairól. Az újságírók ismerik a város és vidéke tekintélyes, megbecsült tagjait, akik az átlagosnál nagyobb befolyást tudnak gyakorolni környezetükre, ismerik a kisebb közösségek hangadóit is, a véleményformálókat. Tudják, hogy itt nagyszerűen működik a tömegkommunikáció többlépcsős mechanizmusa: az írott információk egy része szóban, személyes közlések útján terjed tovább, a véleményvezérek kommentárjaival, értékítéletével kiegészülve. Ezért igen gyakran szólaltatják meg a hangadókat. Egy statisztika szerint Maros megyében gyakorlatilag tizenöt-húsz személy irányítja a közvéleményt.
Az informátorok szempontja szerint tehát nincs gond.
Ha a tájékoztatás számszerűségét nézzük, megint csak elégedettek lehetünk. Ennyi újságírója, sajtóembere sosem volt Marosvásárhelynek.
Az újságírókra manapság odafigyelnek. Igaz ugyan, hogy a demokrácia őrzőkutyájaként a helyi média még nem tett nagy leleplezéseket, pedig a korrupció elleni küzdelem már-már olyan, mint hajdanában a békeharc volt. Igaz ugyan, hogy a magyar nyelvű sajtó, talán a nemzetiségi létből fakadó tétovázás miatt, felemás módon nyilvánul meg, például nem ugatja meg a saját vackát, ha nem muszáj, és politikailag nem is definiálja magát, megelégszik azzal, hogy „önálló”, „független”, satöbbi, szóval a farkasok dalát leginkább kutyahangon dudorássza; dehát ilyen az átmenet. A helyi sajtó lódenkabátban didereg.
Igaz ugyan, hogy a diktatúra bukásával nem tűnt el a rokonizmus, a nepotizmus, a kontraszelekció, és olyan partizánkodás tapasztalható a berkekben, mint még soha; dehát az vesse az első követ a sajtóra, aki nem segítette soha a gyermekét, a rokonát, aki nem tett meg mindent a családjáért ezekben a zűrzavaros időkben.
Igaz ugyan, hogy derék hályogkovácsok kacrozzák a homályt a közélet gebéiről, dehát nem lehet mindenki egy Tolnai Lajos vagy egy Osvát Kálmán.
Igaz ugyan, hogy a helyi sajtó igen gyakran bedől a mindenféle új prédikátorok cselefendi habahuriájának (Pázmány), de a harmadik évezred elején szinte természetes az újabbnál újabb eszmék és irányzatok születése, nekünk pedig nyitottnak kell lennünk.
Igaz ugyan, hogy alig van egy-két igazi személyisége a helyi sajtónak, és a lapok egynémelyike fröcsög a gyűlölettől, dehát ez is hozzátartozik a világhoz, nemdebár. Az újságírás hasonul a politikához, megélhetési szakmává vált. Aki nem harsog, nem fröcsög, azt elfelejtik. És akit elfelejtettek, az halott.
Igaz ugyan, hogy egyre kilátástalanabb a helyzetünk, és napról napra romlik a látásunk, én mégis azt javasolom Bajor Andorral, hogy pompás fiúk és lányok vagyunk. És azt is javasolom, hogy hozzuk létre a Péhoward Akadémiát, és évente díjazzuk egymást.
Én leszek az elnök, te leszel a titkár, haver. Én rád szavazok, te rám szavazol, s a díj messze ne menjen. Éljünk sokáig!

(A névvel meg nem jelölt idézetek, utalások a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon III. kötetéből, illetve Hegedűs Géza, Marafkó László, dr. Lovas Dániel és mások munkáiból származnak.)

Elhangzott a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete székházavatásán, 2002. január 14-én, Marosvásárhelyen