Ferónál jártam, aki a kések, bicskák, ollók, borotvák nagymestere, s csak utólag jutott eszembe, hogy ő tudja a választ egy engem foglalkoztató kérdésre. A kérdés lehetetlen, az is lehet, viccnek veszi az olvasó: miért olyan büdösek a régi kések? Kés pedig van elég, legalább két nemzedék eszcájgjaitól szakadnak le olykor a fiókok. Nagyon szeretem ezt az ódon holmit, a nyél kínaezüst, a penge rugalmas, vékony és fekete, nem árt hetente áttörülgetni a súrlóporos ronggyal. Azt szeretem ezekben a külsejük után tizenkilencedik század végi késekben, hogy jól tartják az élüket. A mostaniak kiválóan dizájnoltak, ám késként nem igazán jók. Vagy ha mégis, amennyire a vaskóval vágni lehet konyhában és környékén. Nos, ha elfelejtettem megkérdezni Ferótól, vegyész barátommal konzultálok a témában.
Az a nagy helyzet – kezdi kiselőadását, hogy a fémnek nincs szaga, a kés tehát nem lehet büdös. Ha mégis, hát mert reakcióba lép például azzal a gyümölcssavval, ami az almában van, és amit épp akkor szeltél ketté. A régiek rétegelt acélt kovácsoltak, úgy képzeld el a szerkezetét, mint a hájas tésztát. A gyártástechnológia mindenképpen hosszasabb, úgy is mondhatom, igényesebb és kizárólag manuális volt a mostaniakhoz képest. Mára elkényelmesedett az ipar, mindent automatizálnak meg robotizálnak. A mai acélok nem rozsdásodnak, mert a vasat ritka fémekkel, nehézfémekkel ötvözik. Krómmal, nikkellel, kobalttal, titánnal és így tovább. Úgy ragyognak, hogy csak, de az élt nem tartják. Ezért szokás nálunk a vendéglőben – jó modor ide vagy oda – kikattintani azt a zsebbevalót, mert még a legfinomabb flekkentől is elveszi az ember étvágyát egy pocsékul vágó kés.
Kicsit még eldumáltunk a nindzsakard meg a damaszkuszi penge rejtelmeiről, bennem pedig máris új, de csak e vágóeszközhöz közeli téma körvonalazódott. Hány tonna ennivalót szelhetett az a régi kés apró darabkákra? S ha évgyűrűi lennének, mint a fának, hány bő és hány szűk esztendőt lehetne azonosítani visszamenőleg? A születéseket kísérő ceremóniákon éppúgy kézügyben volt, mint lakodalmakkor vagy a visszafogottan csöndes halotti torokon, egész életünkben és a felmenőkében.
Az utóbbi idők egyik fölkavaró élménye is a késekhez kapcsolódik. A tévé előtt a kép hamarabb sokkol, mint a szöveg. Az operatőr egy bevándorló arcára fókuszál, ezt a középkorú férfi észreveszi. Belebámul a lencsébe, majd mutatóujját a torkához emelve félre nem érthető, magával az erőszakkal egyidős mozdulatot tesz: elvágom a torkodat! Csak most kezdek figyelni a szövegre, ami szerint „így fenyegették meg operatőrünket”, ami a mozdulat és a gonoszság lekicsinylése. Annyit még az a Neander-völgyi gesztusbeszédhez és más mutogatásokhoz hozzászokott férfi is tudhatott, hogy a műsor néhány milliós (helyzete válogatja, akár néhány százmilliós) közönségnek szól. A terror hordái Közel- meg Közép Keleten, Afrika több államában garázdálkodnak, mindenki fejét veszik füstszűrős sapkával vagy anélkül. E ponton megborzadtam, és olyan gyorsan letettem a kezemből a Ferenc Jóska korabeli kést, mint akinek megégette a kezét a nyele. Ha viszolygásom utálattá erősödik (amire a világhelyzet jelenlegi eseményei rásegítenek), elképzelhető, hogy tejen, kecskesajton és olajbogyón élek azontúl, mint az ókor görög pásztorai. Ez viszont legfönnebb csak engem nyugtat meg s csupán ideig-óráig, mert a rituális ősközösségi banditizmus már itt van Európában, s csak arra vár, hogy megmutassa magát.

Ui.: nemrég megkezdődött La Vallettában az Európai Unió és az afrikai államok csúcstalálkozója. A kétnapos summit megoldásokat keresett a migrációs nyomásra. Az utóbbi hónapokban hihetetlen nagyságú menekültáradat lepte el (vagy meg) Európát. Az okok köztudottak: fegyveres konfliktusok a fekete kontinensen, politikai és gazdasági bizonytalanság, az emberi jogok következetes és durva megsértése, szegénység.