Kobzos Kiss Tamás:

Hogyan kerültem kapcsolatba a török énekmondással?

12-13 éves kamasz voltam, amikor – a kamrában talált régi rádió alkatrészeit felhasználva – tranzisztoros rádiót fabrikáltam, és elalvás előtt fülhallgatóval keresgéltem az állomásokat minden este. Emlékszem, mindig rátaláltam egy különös, mégis valahogy ismerős zenére, egy hangszer hangjára, ami kicsit a citerához hasonlított, a nyelv meg, amin beszéltek ezen az adón, a magyarra. Lassan rájöttem, hogy a török lehet, de a hangszert még több évig nem tudtam megtalálni. Áthangoltam a gitárt is, hogy hasonló hangzást kapjak, egy-két dalt is írtam erre.
Még sok év, talán húsz is eltelt, mire az első „saz”-t (mert így hívták ezt a hangszert) a nyolcvanas évek elején megkaptam Osman Basmantól, az akkori török nagykövettől, Adorján Imre székesfehérvári barátom segítségével. Engem nem is annyira a hangszer érdekelt, mint inkább az énekek, amiket kísértek vele. Ezek is nagyon ismerős dallamúak voltak, az erdélyi régi dalok mintájára ereszkedtek alá. Lemezeket Bécsben vettem, vagy később cseréltem, két „Régi török zene Európában” lemezért – amelyet a Kecskés együttessel vettünk föl 1985-ben a Hungarotonnál – egy-egy, Franciaországban megjelent albumot kaptam. Az „ásik”-ok (szó szerint szerelmest jelent) sokszor régi szerzők dalait énekelték – épp ezt tettem én is, Tinódival, Balassival, a XVI. századi protestáns énekmondókkal, vagy a provanszál trubadúrokkal. A szövegeket lefordítva megindított a zene mellett a dalok költőisége, a bennük rejlő mély igazság is. Segítséget is kaptam , először Budapesten 1983-ban, az ankarai Ali Basbugtól, a Török Állami Népi együttes zenészétől, akivel máig tartom a kapcsolatot.
Első utam Törökországba egy ösztöndíj segítségével valósult meg, 1987-ben, akkor vele is találkoztam. Aztán 1991-ben megismertem Erdal Şalikoğlut, aki orvosként ösztöndíjjal másfél évet töltött Budapesten. Ő már beavatott a bektasi énekmondás rejtelmeibe – mert ez a vallási irányzat tartotta fenn a középkortól máig ezt a csodálatos műfajt. Nincs itt tér arra, hogy az alevi-bektasi közösségek történetéről, kultúrájáról írjak, de az érdeklődő a www.terebess.hu honlapon sok fogódzót találhat, elsősorban Adorján Imre, Ágoston Gábor és Sudár Balázs munkáit ajánlom.
Mindenesetre, minket Erdallal éppen a klasszikusnak számító Yunus Emre hozott össze. Az 1991-es évet az UNESCO a XIII. században élt szúfi misztikus emlékének ajánlotta. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete – minden bizonnyal az abban az évben elhunyt Adnan Saygunra is emlékezve, aki Bartók Béla barátja volt, és Yunus Emréről oratóriumot írt – megemlékezett az univerzális gondolkodóról. E megemlékezés adott alkalmat arra, hogy sebtiben készült fordításaim megszólalhassanak. Éppen tíz év múlva, 2001-ben jelent meg első lemezünk Magyarországon egy huszadik századi, nagy hatású énekmondó, Asik Veysel dalaiból, majd 2007-ben Törökországban Yunus Emre albumot adtunk ki. Ennek bemutatója Csíkszeredában, a Régizene Fesztiválon volt, ahol Erdal barátom már nyolc, én huszonegy alkalommal vettem részt. Idén Balassi Bálintot szólaltattuk meg törökül, kortársát, Pir Sultan Abdalt magyarul. Reméljük, ezek a dalok is hallhatók lesznek hamarosan… (2011)

YUNUS EMRE:

Dervissé szíved tesz
Dervislik bastadir

Dervissé észtől válsz, nem a süvegtől
A meleg tűztől van, nem a tűzhelytől
Felebarátodat hogyha megbántod
Hiába kérsz bármit imádban fentről

Urad ha keresed szívedben keresd
Zarándokutakon meg nem lelheted
Fogadd meg Yunusnak hasznos tanácsát
S hamarabb eléred, mintsem gondolnád

Fordította Kobzos Kiss Tamás*

• Az 1950-ben született európai hírű dalénekes, előadó, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál örökös meghívottja 2015 november 8-án örökre elhallgatott.