Előre a sötét múltba?
(Retró)

Bukarestben új köszöntés jött divatba: „Helló, hát te! Még mindig szabadlábon?!”
A kormány nem viselkedhet nézőként a saját országában, mondta valaki még a nyáron, aki nézőként viselkedik a saját országában. Tavalyi az a mondás is, mely szerint olyan kép alakult ki rólunk, hogy fogyatékos gyermekek országa a miénk, amikor a valóságban a tanárok a fogyatékosak, nem értik meg a dolgokat.
Semmi új az ammóniás köd alatt.
A „tanárok” úgy váltják egymást a fôvárosban, mint a szocializmusban a gép mellett a sztahanovisták, hetente „feleltetnek”, írják az osztályzatot értesítőnkbe, jól felelünk, megvan még a Lenin-pelusunk, vigyorgunk, és hórázni tanítjuk az ámerikánusokat az egyesülés plázáin, közben eszement hülyéknek tituláljuk az újságírókat, akik vájkálni merészelnek honi valóságunk ízes cefréjében.
Árvák, fogyatékosok, csököttek, aliglátók, harmatagyúak, zoknik, lógó deszkájúak, tágul országunk, mint a kozmosz, maholnap benne: e’ sincs, a’ sincs, semmi sincs.
Csak a botrányok érik egymást, Románia kis színes telenovellái. Mit mind termelsz folyton? Lopjál már egy nagyot! A korrupció-ellenes bizottságok kergetik a legyeket a padlásra, és szorgalmasan huzigálják alóluk a létrát.
Köpetemberek mosakodnak estétől hajnalig a képernyőkön és a lapokban.
Sopánkodnak szemforgató akadémikusok: egy ilyen nagy múltú népnek a sorsát ilyen pancser politikusok irányítják. De hát mi a zsenialitás?
Zsenialitás az, ha egy városban, melynek levegőjét rontja, lakosainak egészségét rombolja egy vegyi üzem, hat éve szerzik a működési engedélyt, és az a kurva ammónia még mindig képtelen feloszlani a ködben. Pedig abban már egy közepes IQ-val rendelkező bankszakember is nyom nélkül szívódik fel manapság.
Zsenialitás az, ha a nagy nyilvánosság előtt leleplezett tolvaj, betörő, rabló, kalóz, rendőr, vizsgálóbiztos, ügyész, köztisztviselő, cégtulajdonos, polgármester, prefektus, képviselő, szenátor, miniszterelnök és atyaisten nemhogy egy picikét is elpirulna, hanem harsogva lő vissza: ürülékbombával.
Zseniális, ahogy ez a nép tűrni tud. Ahogy még tűrni fog. Hiszen a harmadik évezred első évszázada azzal kezdődik, hogy a kurzus erősíti az állásait. Szó szerint: saját harcosait ülteti a jó és jobb állásokba. Egy a jelszó: az érdek! És ha ebben a hatalmas küzdelemben, ebben a szépséges forgatagban a koncért: elbukna valaki, hát: klotyót reá.
Zseni az, aki itt még tartósan hinni tud az értékekben.
Az armageddont leghamarabb nem a hívők, hanem a „bolondok” érzik meg. Lám, a tintafröcskölő Isaia újabban magas tetőkről vetné magát a mélybe tiltakozásképp. Városunkban is hadonászik egy zseni a járdán, a boltokban, mindenkit szid cefetül.
Volt még ilyen, de akkor nagyon sokan hadonásztak és kiabáltak, és senki sem gondolta hülyének a másikat.
Most menőmanók, percemberkék, vitrinlordok nyomják az andersen-dumát. Az ország pedig hej-rup, megállíthatatlanul nyomul ismét előre. Terepszínű pofával.
Valakik (Helló, szabadlábról!) tolják rendíthetetlenül: rákba. A sokoldalúan fajlott sötét múltba?…

(Népújság, 2002. január 26., szombat)