A falu, amely szegény sárkovácsairól volt híres, a napos, déli fekvésű szálláshelyéről a keskeny, sötét völgybe húzódott, hogy csak az találjon rá, aki erősen keresi. Hogy ez nem a minap történt, ótörök eredetű neve is igazolja. A kurum-hoz, ami sötétet jelentett, egy d-t ragasztottak, hogy olyan legyen, mint mások a hegyes-völgyes Sóvidéken, avval a többit a mindenkori bíróra bízták.
Nem unta magát ott egy fia bíró se, még meg is gyűlt gyakran a fonnivalójuk, hát tette ott a dolgát szaporán mindenik, míg meg nem puffadt.
– Mije van a fának? – kérdezte tele szájjal az egyik Peti, hogy kiderült, nem a disznópásztor, a bíró orrol a falura.
– Levele! – kiáltották rá, mert egy szikrát se volt félős, bíró még akad.
Hát megesett, hogy a sárkovácsoknak bíró után kellett nézniük.
– Nem árt – állt elé a nagyszájú a Petik közül –, ha igazságosak vagyunk! – mondta, s azzal úgy előadta, hogy ő a legjobb bírónak való, hogy abban nem volt hiba.
Még hamisság se, annyira, hogy a vén Süket is nagyot nézett erre:
– Az a baj vele – mondta –, hogy nem hazudik… – s avval már el is kottyantotta, hogy ha már választani kell, Semény tán jobb lesz.
Értette a falu, hogy a vén Süket mit mond, de Siménynek, aki csak nekifogott a dicsekedéshez, úgy elment a kedve, hogy a végén mind vallathatták, nem akart kikerekedni, hogy ő tulajdonképpen valamit akar-e.
Hanem a falu, ha oly híres is, sose reszkíroz. Egy harmadikból csináltak bírót, pedig az csak a vetekedők körül leseskedett.
– Na, te, Semény – tört ki a legendás hírű Petiből az igazság –, se te, se én!

Forrás: Színkép / RMSZ, 2005