Csipike csokrot köt

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kidőlt-bedőlt kemence, abban hangzott el ez a mese. Egy varjúfiókáról szól, akit az anyja tanítgatott repülni, de leesett az udvarra, majd feltápászkodott, s elment sétálni egy kiscsirkével. Én megláttam, felvettem, simogatni kezdtem.
Mind csípte a kezemet, ezért neveztem Csipikének. Szépen növögetett, de azzal a kiscsirkével mintha barátok lettek volna, mindig együtt játszottak, ettek.
Aztán megnőtt Csipike. Egyik napon olyan szép szál virágot hozott, hogy még a király és a királyné is nagyot csudálkoztak volna, ha meglátják. És egyre csak hozta a virágot, egészen addig, mígnem egy szép csokor lett belőle. Akkor így szólt:
– Na, édes gazdám, köszönöm, hogy eddig tartottál, de én most elmegyek!
Ezzel elrepült, s azóta se hallotta senki hírét. Ha Csipike el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Boda Évike
Zilah

Pityike

Először is bemutatom: magassága 5 cm, a csőre píros, karcsúsága a hordóéval egyenlő, hangja, mint a legjobb énekesnőé, toliazata elegáns. Az erdőben találtam. Miután hazavittem, ő is családtagnak számított. Csakhogy jött a születésnapom, s a konyhában ott állt az emeletes torta. Kimentem, hogy hívjam a szüléimet, testvéremet, ennénk a finom tortából, eközben a nyitott ajtón berepült Pi-tyike, s jól összecsipdeste az édességet. Úgy dühbe gurultam, mert a többiek jóízűen nevettek, hogy a seprűvel nagyot ütöttem a madárkára. Rögtön ki is repült valahová, fájhatott neki az ütés. Másnap bocsánatot kértem tőle, s ő megbocsátott. Később volt nálunk egy gyermek vendégség, és én varrtam neki egy szép piros kalapot kék szalaggal, feltettem a fejére s bevittem magammal a vendégszobába. Nagyon jól nézett ki, a vendégek váltig gyönyörködtek benne, ő pedig hálásan szállt a vál-lamra. Kicsivel azután kirepült az udvarra, s a ve-
rebek csodálkozva körülvették, hogy milyen elegáns barátjuk van. Sajnos, felnőtt, s egy másik madár elcsábította. Még haza-hazarepült, de aztán végleg elmaradt. Egyszer beküldtek a szüleim vásárolni a városba, s hát az utcán Pityikét láttam az út szélén, megdögölve. Felismertem a lábára kötött piros madzagról. Másnap sírva mentem, hogy eltemessem, mint egy családtagot illik, de nem találtam sehol. Biztosan valaki elvitte előttem.

Kedves Éva
Csíkszentdomokos

A lusta fiú madara

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, élt egyszer egy szegényember. Nem volt egyebe, csak egy rossz kunyhója –,és a fejszéje, amivel a napi betevő falatját kereste, de két szájra kellett keresnie, mert a fia olyan lusta volt, hogy nem dolgozott semmit. Ráadásul még unatkozott is, ezért egy napon azt mondta az apjának, hogy vele tart az erdőre. Ott aztán egyebet se csinált, csak a fákon mászkált és a ruháit mind összeszaggatta. Szürkönyet felé az apja felkiabált utána a fára: jöjjön, mert mennek hazafelé. De a fiúnál egy csúf fekete madár is volt.
– Mi ez a jószág, apám?
– Ejnye, vesd el a rusnya madarát, hiszen az egy varjúfióka!
De a fiú nem vetette el, hanem attól kezdve mind csak a madárkával játszott. Az öregember attól kezdve nem csak a fiára, hanem a madárra is kellett betevő falatot szerezzen, mert olyan kényes állat volt, hogy csak azt ette, amit. ők. Nem is bírta az öreg favágó a sok robotot s meghalt. A lusta fiú s a varjú nagy szegénységben éltek tovább. De a fiú, mivel nem dolgozott, hát nem is evett, s hamarosan ő is örökre elköltözött. A varjú egyedül maradt, s bánatában hozzánk repült, én meg csináltattam neki egy kalitkát a hegesztő bácsival. Nálam ügyesen megnőtt, repülni is megtanult, de aztán világgá ment. Ha meg nem halt, még ma is repül valamerre.

Dobra Gabriella
Szentkatolna