Ültem a HÉV-en, és bámultam ki az ablakon. Néztem az ősz színeit, a sínek mellett futó fák megtépázott lombjait, és szerettem volna olyannak látni őket mint máskor is, de képtelen voltam rá. Jött velem, kéretlen követett a reggel nyűgös ébredése, fáradtan figyeltem a korai arcokat. Visszhangzott még bennem valami, talán egy rossz álomlenyomat, amire nem is emlékeztem, csak az a nyomasztó, bágyadt hangulat maradt, amitől képtelen voltam szabadulni.

A következő megállóban a felszállók közül két fiatal fiú közeledett a velem szemben lévő ülések felé, majd táskájukat hagyagul mellém vágva folytatták a beszélgetést.

– De így volt, én meg tudok neked esküdni erre. Komolyan így volt, a kibaszott Szentendrei közepén, befelé. Pont az előttem lévő autó volt – mondta a fiatalabb.
– És tényleg levágta a kutya lábát? – kérdezte a másik.
– Hát mondom. Úgy ugrált tovább, mintha mindig csak három lett volna neki. Futott, bazdmeg, futott, érted?
– Asztakurva. Ezt nem hiszem el.
-Akkor ne hidd, én pont leszarom, meg a hülye kurvás sztoridat is, akkor most mondjam, hogy én meg azt nem hiszem el?
– Mondjad, de attól még úgy volt.
– A faszt.

Közelebb hajoltam hozzájuk, és ránéztem az idősebbre, „tényleg úgy volt!” – mondtam neki, és újra kinéztem az ablakon.

Tényleg úgy volt. Én láttam azt a bátorságot, láttam azt az erőt, láttam, ahogyan három lábon futott előttem az élni-akarás. Valamikor tavasszal történt. A szakadó esőben araszoltam a külső sávban, amikor a mellettem lévő autó elé a semmiből ugrott oda a nagytestű németjuhász. Mire elém ért már csak három lába volt, és úgy rohant a Szentendrei útba jobbról torkolló mellékutcán végig, mintha nem érte volna semmi baj. Azt mondják, a harctéren szerzett szúrt és lőtt sebek fájdalma időnként elillan, mert annyira erős a sokk, hogy az már kiesik az érzékelhető tartományból. Mintha még kijátszható lenne az idő, és éppen az a végzetes pillanat mosódna nyom nélkül a semmibe. Az a pillanat olyan volt, mint az a harctéri fájdalom: észrevétlen vált megtörténtté.
Álltam a kerszteződésben, a zöldre váltó lámpánál, mögöttem csikorgó, lendületüket vesztett autók torlódó sora. A mellettem lévő autóban ülő nő lehúzódott balra, majd kiugrott, egyik kezével felkapta a kutyalábat, a másik tenyerét a halántékán tartva ingatta a fejét, és megdöbbenve bámult a mellékutca irányába.
Beleszédültem, és kényszeredetten indultam el a mögöttem ingerülten dudálók előtt. Napokig nem tudtam elaludni, vagy izzadt, meggyötört hajnalokra ébredtem, – „milyen ember vagyok én, milyen ember, miért nem rohantam utána?” – emlékszem, még hetekkel később is háborgott bennem a szégyen.

A fiúk felkapták a táskájukat, és leszálltak, láttam, ahogyan az idősebb még visszanéz felém, mielőtt elindultak menetirányba. Bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam, vajon mikor fészkelt belém, ez a bénító szégyenérzet, ez a vigasztalan magam-marcangolás. Megtörtént már máskor is, hogy elragadott és nem engedett, tehetetlenül vergődtem napokig, hetekig, hónapokig és csak lassan, egészen lassan kopott ki belőlem de akkor sem nyomtalan, időnként visszatért, és váratlanul súlytott le rám.

Eszembe jutott egy másik történet, újra összeszorult a gyomrom, pedig majd’ tíz év is eltelt azóta.

Nekem Erdély várakozás volt és vágyakozás, izgatottan vártam, hogy lábamra csatolhassam az újonnan vásárolt felszerelést, hogy vigyen a lendület a havas hegyekről lefelé. Neked beletörődés volt, egy utazás, amit én akartam. Ültünk az autóban, a bakancsok és a meleg holmi táskákba és bőröndökbe gyömöszölve lapultak a csomagtartóban, a sítalpak a lehajtott üléseken keresztül vetve a bőröndök tetején. Te sokadjára is végiggondoltad tényleg bekészítettünk-e mindent, én, mint hosszú utak előtt mindig, szertartásos áhítattal, szótlanul bámultam magam elé, miközben gondolatban a mindenséget kértem, vigyázza utunkat.
A városok forgataga és a semmibe vesző autóutak váltakozása olyan volt aznap, mint a kedvük, néha csordultig telve izgalommal vagy szótlan félórákkal, de többnyire csak várakozással: mikor érünk már oda? Fák, templomok, falvak suhantak el mellettünk, míg mi egyhelyben ültünk, és ezerszer is rácsodálkoztunk a tájra, a havas domboldalakra és a némaságra, amit a tél borított körénk. A határ túloldalán sem volt ez másként, tél járt arra is és némaság, csak az utak váltak keskenyebbé és kanyargósabbá. Egyre lassabban szeltük a kilométereket, egyre fáradtabban és a szótlan félórák helyét lassan a fáradt csönd vette át, aztán elvesztettük a térkép kusza vonalai közt a miénket, és a város egyik szegletében megállva próbáltuk megtalálni. A közeli buszmegállóban emberek várakoztak, arcuk piroslott a csípős széltől, és amikor közülük egy észrevette bizonytalanságunkat, elindult felénk.
– Húzd fel az ablakot azonnal! – mondtam, ahogyan az elektromos kapcsoló felé nyúltam, és közben a felénk lépdelő, hosszúkabátos, kopott kucsmát viselő, öregedő arcot figyeltem. Eszembe jutott számtalan történet, rágógumit kéregető cigánygyerekekről, meglopott turistákról és mint az űzött vad, ki menekülésre fogja életét úgy bámultam ki az autó biztonságot ígérő üvegablaka mögül: riadtan. A szívem dübörgését a dobhártyámban éreztem, talán ezért nem hallottam a kocogtatást, csak a felém nyúló ráncos kéz, a piszkos körmök mozdulatát láttam, ahogyan ütögetik az üveget. Lehúzódott az ablak, sikítani szerettem volna de belém fagyott a szó.
– Látom a táblájukon az anyaországból jöttek, Isten hozta magyarok! Hát eltévedtek, mondják, merre akarnak menni? Miben segítsek?
Egy hang nem jött ki a torkomon, félelmem szégyenné magasodott, nem hallottam mit és hogyan magyarázott a hirtelen jött segítség, csak figyeltem a meggyötört arcot és búcsúképpen próbáltam mosolyra feszíteni a szám.
Emlékszem, szótlanul bámultam az ablakon túl elterülő világot, a lakótelepeket és a boltokat, az egyre fogyatkozó várost, amely újra keskennyé és kanyargóssá váló utakba torkollott, az alacsony házakat, melyek előtt a faragott kapuk úgy álltak őrt, mint éjszakánként a csillagok. Aztán az autó ablaka tükörré vált és ezerszer is láttam benne, ahogyan elindul a buszmegállóban várakozó, pirosló arcú emberek közül egy. Közülünk, magyarok közül egy. És ezerszer is láttam magamat, azzal a mélyről fakadó félelemmel és a kitörölhetetlenül belém ivódott keserű szégyennel, ahogyan lopva letörlöm arcomról a könnycseppeket.

Figyeltem a HÉV-re felszállókat, és a mások láthatatlan lábnyomán járó távozókat, azt a sokféleséget magam körül, és egyre jobban fáztam. Összehúztam a kabátomat magamon, és éreztem, hogy elönt az a zsibbasztó, fénytelen, kétségbeesett magány. Mint akkor.

Öt évesen, öreges, csíkos pizsamában ültem az üres kórházfolyosóra kirakott betegágyon, anyám szótlanul, precízen felhajtotta a gombos felső túlméretezett, hosszú ujjait. Néztem a kopott anyag barna-fehér vonalait és lihegve, kifulladva szipogtam.
– Nem akarom felvenni, nem akarom! – mintha a mostból újraírhatnám, még mindig jelenidő számomra a már- megtörtént, hiába szorítottam karjaimat a testemhez, súlytalan mozdulat maradt.

Későn értünk be, mert elrejtőztem. A nagyszoba ablakain földig érő, neylon anyagú, mustársárga függöny lógott, éppolyan mint a négyemeletes téglaház bármelyik másik lakásában.
– Nekünk is ilyen van! – mondtam időnként egy-egy szomszédlátogatás alkalmával, de senki nem lepődött meg. Ők tudták azt, amit akkor én még nem, hogy a lakással együtt járó sablon-kellék volt, és ha már ott volt, maradt. Betekertem vele magam, mustárszín leplem alól hallottam anyám dübörgését: „Vérhasad van, be kell vinni, értsd már meg, hol vagy már?!”
Nem értettem.
Megtaláltak, majd újra szem elől vesztettek, kilopóztam az erkélyre, apám szerszámos fémszekrénye a jobb oldalon, gyerekrésnyi hely maradt az oldalánál. Leguggolva, szorosan a falhoz simulva nézegettem az itt-ott pattogzó kék festéket, alatta a vas rozsdafoltjait, és abban reménykedtem, soha nem találnak meg.
Húsz perc múlva riadtan, lassan lépegettem a harmadik emeletről az elkerülhetetlen felé.
– Haladj már!

– Menjen, nem lesz semmi baj! – mondta a nővér anyámnak, miután rám húzták az idegen pizsamát.
Mozdulatlanná dermedve figyeltem, ahogyan távolodik, léptei mögött zokogok, néztem utána és egyre távolabb kerültem attól, amiről azt gondoltam megóvhat.

A kórházi ágyban még sokáig feküdtem ébren, kétségbeesetten és hangtalan, a vibráló, tompa neonfényben figyeltem, ahogyan a mellettem lévő ágyon egy nagyobb lány kifeszített karjába csöpög az infúzió. Nedves homokóra.
Semmit nem hozhattam magammal. Még azt az ígéretet sem, hogy haza visznek majd.

Másnap reggel fáradtan ébredtem, a kórterem üvegfala mögött a külvilág, a nyitott épületet szorító körfolyosó mögött a város lassú lüktetése. Hátat fordítottam neki, be a fal felé, de így is éreztem, ahogyan a sejtjeimben végigkúszik az a sötét, nyomasztó fájdalom: fertőző vagyok. Nem tudtam másra gondolni, lappangott bennem a szégyen. Fertőző vagyok.
Napok teltek el abban a furcsa, szorongó tompultságban. Két hétig voltam bent, az üvegfal mögött bámészkodó családtagok arcát jobb lett volna nem látni.

Homlokomat a HÉV ablakához préseltem, és kibámultam az ablakon. Elmosódó impresszionista táj, tétlen zakatolás.
Üvegfalnyi távolság. Üvegfalnyi közelség. Mindig csak ennyi volt.

. . .

Ha most megtehetném, visszamennék az időben megölelni önmagam.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ