Szamárcsikók és csatamének

(Retró)

Roppant tehetségét szorgos népünk százféleképp kamatoztatja. Az Érában a Megéneklünk, Románia nemzeti kulturális tehetségkutató, -kibontakoztató és -fejlesztő mozgalom keretében széles skálán nyilvánult meg a nép géniusza: aki szobrozni akart, kifaraghatta a nép legdicsőbb fiát és lányát, aki festeni tudott, megpingálta az akadémikus világvegyész kettes kabinét a kárpátlángész egyes kabin társaságában, mindenki kapott dicsérő oklevelet, első díjat, másodikat, sőt harmadikat és negyediket is. A nép nem festett szalámit, mert elfelejtette már, milyen az, húst a moziban sem mutattak, vécépapír nem volt, mert minek, ellenben művészi vénánk akkorára dagadt, visszeres lett az egész ország.
Vicclapban láttam hét éve az alábbi versezetet: Ott ül lován Mátyás király, / de lenézni restell – / szégyelli, amit elművel / XX polgármester. // Az egyik bronz szoboralak / hirtelen lemutat: / „Mit keres a szamárcsikó / a csatamén alatt?!…”
A szamárcsikók a Megéneklünk, Románia mozgalom alatt nem alkották ki magukat, propaganda vonalon nem termett számukra annyi kiló babér, amennyit a faliújságon kifejtett szorgalmukért elvártak.
A freudi elfojtás ceauşescui változata most mutogatja oroszlánkörmeit: mióta nincs Megéneklünk, Románia, a széles tömegek nemcsak a mindennapi munkához nem férnek hozzá, de mivel a piac farkastörvényei a művészetben, még a műkedvelő művészetben is érvényesülnek, a tömeg előtt bezárultak az érvényesülés kapui, a kollektív tehetség nem tud megnyilvánulni.
A népi alkotókészség spontán megnyilvánulási tereket keres és talál magának. Néha az útügy álcájába burkolózva, máskor nonprofi(t) kulturális civil szerveződések ködfüggönye mögé bújva, megint máskor egész egyszerűen a sötétség leple alatt folytat intenzív alkotó- és korrigáló tevékenységet. Mindezt játékosan, kreatív módon. Például azt játszva, hogy vihar vagyunk, és fákat csavarunk ki tövestül. Ha a fák elfogytak, hát akkor kétnyelvű helységnévtáblákat, betongyökerestül. Ha az önkormányzat huncut emberei úgy beágyazták, hogy traktorral sem lehet elmozdítani, akkor átfestjük a táblát. Hadd lássa a kis bozgor, ki az úr ebben a cárában; reszkessen az eurója!
Az egyik Maros megyei település falutábláját önkéntes éjjeli műszakban dolgozta át egy műkedvelő rohambrigád. Azt a felét, amelyik jelzi, hogy itt véget ér a település. Az átlós piros vonalast. Mivel azonban csak zöld festék állt a zseniális átmázolók rendelkezésére, azt, hogy KÜKÜLLŐDOMBÓ: zöldre kenték. Reggel nagyot néztek: te jóisten, hát még jobban elmagyarosítottuk a falut, mert né, most fehér alapon ott a piros átló meg a mi zöld sávunk. Há’ má’ nehogy mingyá’ itt legyen az Ungárijá Máre!
A következő menetben mindent lekentek a színek színére, a nem-színre: fehérre.
A faluszélen elárvult szűz tábla várja ihletett (újra)alkotóját.
Matei Corvin pedig megsarkantyúzza csataménjét; s mielőtt maga is részesülne a specifikus román eurofröccsből, Magyar Balázsékkal együtt orrát befogva vágtat kifelé a hisztériásan iázó szamárcsikók országából.

(2002)