A minap eszembe jutott egy jó húsz évvel ezelőtti temetés, melyen magam voltam a sírásó. A kisinyovi /chisinaui (egyben moldovai) főrabbi, az áldott emlékezetű reb Zalman, valamikor 1993-ban körlevelet intézett az akkor még igen szerény létszámú kisinyovi diplomáciai testülethez. (Talán tíz külképviselet működhetett a fiatal Moldovai Köztársaságban, a megalakulásuk sorrendjében: az orosz, a román, az ukrán, az amerikai /USA/, a magyar, a török, a német és a lengyel nagykövetség, valamint az izraeli konzulátus; ha jól emlékszem húszegynéhány év távlatából). Bejelentette, hogy az 1941-es halálmenet feltételezett áldozatainak maradványát találták meg, azt szeretnék méltóan eltemetni, ehhez várják a diplomaták megtisztelő jelenlétét. Mindannyian elfogadtuk a meghivást.

Kisinyov – a románoktól Szuvorov tábornok segítségével 1812-ben a cári birodalomhoz csatolt és egyre jobban eloroszosodott (és elzsidósodott) Besszarábia fővárosa – jelentős zsidó központ volt a cári időkben, a múlt századfordulón. Általában a lakosság negyedét (esetenkint a felét) tették ki az izraelita vallásúak. A Duna, a Dnyeszter és a Prut folyók határolta terület a cári birodalom ’letelepedési övezetének’ része volt (amiképpen Bukovina is). A birodalom nyugati határvidékén a Dunától a Balti-tengerig hozták létre a XVIII. század végén azt a területsávot, amelyben a ‘német’ (jiddis anyanyelvű) zsidók letelepedhettek; pontosabban: csak ott telepedhettek le. A birodalomba beljebb, különösen a nagyobb városokba, zsidóknak csak külön engedéllyel lehetett bejutni, különösen pedig állandó lakhelyet szerezni (de azért elég sokan éltek a belső területeken is). Az ’övezet’ (oroszul: ‘csertá oszédlosztyi’ hatalmas terület volt, bele tartozott a mai Moldovai Köztársaságon kívül Ukrajna és Belorusszia nagy része, a Krím, a Kaukázus, a mostani Lengyelországból az akkor a cári birodalomhoz csatolt keleti országrész, egész Litvánia) tele volt kisebb-nagyobb tiszta zsidó vagy vegyes településekkel, köztük az irodalomból – és a hollywoodi filmekből – ismert stétlekkel. És zsidó ’világvárosokkal’ (melyek jelentős zsidó lakossággal rendelkeztek), mint Odessza, Herszon, Tiraszpol, Belc, Vityebszk, Zsitomir, Mariupol, Berdicsev, Minszk, Bobrujszk, Mogiljov, Gomel, Jampol, Kamenyec-Podolszkij, Kremencsug, Vilna (Vilnius) – és nem utolsósorban, Kisinyov.

Kisinyov a múlt század elején került a cári titkosszolgálatok által támogatott ‘fekete százak’ és a szintén antiszemita kozákok célkeresztjébe. Az 1903-as kisinyovi pogrom volt az első, melyről – a média révén – tudomást szerzett az egész művelt világ: a fegyveres félkatonai szervezetek és a csőcselék egy ’klasszikus’ vérvád ürügyén feldúlta a ’zsidóvárost’, válogatás nélkül gyilkolva férfiakat-nőket-gyermekeket. Száz fölött volt a halottak száma, ötszáz fölött a sebesülteké. A cári állam ’félrenézett’, a bűnösöket nem büntették meg, a kisinyovit követő pogromsorozat nem csak Oroszországot rázta meg (annyira, hogy 1905-ben forradalom tört ki, melyet gyorsan levertek), hanem az egész világot.

Az első világháborúból győztesként kikerült Románia – Trianonnal nagyjából egy időben – ’visszacsatolta’ Besszarábiát; a Molotov-Ribbentrop paktum keretében a szovjetek két évre ’visszavették’ a cári területet; a paktum felmondásakor, 1941-ben a román királyi és a német birodalmi csapatok újra bevonultak Besszarábiába, a románok ’hozzácsapták’ nagyromán álmaikhoz Odesszát és környékét is. Akkor kezdődött a besszarábiai (és bukovinai, odesszai) zsidók módszeres kiirtása. Az Einsatzgruppék és a román hadsereg ’nagy hatékonysággal’ fogtak hozzá a nagyromán területek Judenfrei-jé alakításához; Kisinyov/Chisinaut 1942-ben ‘zsidómentesnek’ jelentették… A németek általában golyóval végeztek áldozataikkal, a románok a puskán kívül használtak husángot, fejszét is – de fő módszerük a kiéheztetés volt. A besszarábiai és bukovinai zsidóságot a Dnyeszter folyó túlpartján kialakított hatalmas (Csongrád-megye nagyságú) zárt területre ’telepítették’, nevezhetjük akár tábornak is – ahol szinte semmi infrastruktúra nem volt. Az éhhalálra ítélt transznisztriaiak később az ’anyaországból’, különösen Moldvából is kaptak utánpótlást, meg az odesszai területekről is – ide szállították halálvonatokon vagy erőltetett gyalogmenetben azokat, akiket a jászvárosi meg az odesszai pogromokban nem gyilkoltak le a helyszínen. A Dnyeszteren túli halálzóna áldozatainak számát 250-300 ezerre becsülik (a románok nem vezettek pontos nyilvántartást, mint a németek a haláltáboraikban). Kisinyov 1941-es 65.000 főt számláló zsidó közösségéből 54.000 a ’folyón túl, a fák között’ lelte halálát. Az 1944-es felszabadulás után alig 5000 zsidó élt a városban.

A iasi (jászvárosi) pogrom idején (közvetlenül utána) a helyszínen tartózkodott a Rómából a sztálingrádi frontra (ahol olaszok is harcoltak a németek oldalán) igyekvő olasz haditudósító, Curzio Malaparte. Kaputt című (magyarul is megjelent) tényregényében olvastam először arról, hogyan lehetett beszerezni Romániában olcsó lábbelit, ruhaneműt, akármit (később ezt más források is megerősítették). A jászvárosi pogrommal együtt járt szabad rablás példáján felbátorodva egyes moldvai meg a besszarábiai románok hozzácsapódtak a halálmenetekhez, és kinézték maguknak a cipőt, bakancsot, csizmát, esetleg inget, zakót, nagykabátot, majd néhány lejjel megkenték a kísérő katonák (a keretlegények) valamelyikét, hogy lője ki neki a kiválasztott holmit… Amit a katonák meg is tettek, azzal a ,kikötéssel, hogy a hullát azonnal le kell vinni az útról, hogy ne akadályozza az erőltetett menetet.

A halálmenetek végcélja Transznisztria volt, a Dnyeszterentúl. Az odesszai országút vezetett a tiraszpol-benderi hídhoz, melyen át lehetett kelni a folyón (de szállították a deportáltakat tutajokon, csónakokon is). Az utat, végig, agyonlőtt, agyonvert, végelgyengülésben meghalt, kifosztott emberek temetetlen holttestei szegélyezték. Ezen az úton vánszoroghatott az a menet is, melyből levált az a pár ember, akiknek a maradványait föllelték fél évszázaddal később. Talán ’kiválasztottak’ voltak, akiken még volt használható cipő-ruha, és a helyi parasztok kilövették őket. Lehet, hogy nem tudtak már tovább menni, és a ’keret’ saját hatáskörben megszabadult tőlük, ahogyan ez Abdánál történt. Nem temették el a holttesteket, otthagyták – szó szerint – ebek harmincadjára az árokban, melyben még eső idején se gyűlt össze annyi víz, hogy a halottakat elsodorja. A szabad ég alatt várták a föltámadást, ahogy egyik újságíró slusszpoénozta tudósítását.

A kitűzött őszi napon a zsinagóga kapujában várt bennünket az izraelita vallási vezető, a Chabad Lubavics haszidok képviselője, aki a köztársaság megalakulásakor megkezdte a hitélet szervezését Kisinyovban és az egész országban. Ott volt minden nagykövet, egyesek kísérettel (az amerikai nagykövetnőt állandóan kísérte két biztonsági ügynök, de most vele volt két-három diplomatája is; hasonló volt az orosz ’csapat’ fölállása; mi, magyarok, mind az öten jelen voltunk) – alig fértünk be a moldovai belügyminisztérium biztosította buszba (melyben belbiztonsági tisztek is ültek: vigyáztak a diplomatákra). A ’szakadár’ Dnyeszter-menti terület felé indultunk. A tiraszpoli Dnyeszter-hídhoz vezető odesszai út mellett, talán 15-20 kilométerre Chisinautól egy kisebb ligetes erdőben, valamikori vízfolyás kiszáradt medrében vártak bennünket a hithű haszidok és néhány moldovai hivatalosság. Reb Zalman ismertette a ’programot’: az itt talált emberi maradványokat, melyekről föltételezik, hogy a deportált zsidók csontjai, ideiglenesen eltemetjük itt, a föllelés helyén, hogy később megfelelő módon átszállíthassák a zsidó temetőbe. A rabbi nem fejtette ki részletesebben a temetés vallási-rituális hátterét; elég, ha ő tisztában volt mindennel – csak meghívott bennünket: vegyünk részt ebben a kegyes cselekedetben. Egy kisteherautón rengeteg ásó, kapa, lapát volt, lehetett belőle válogatni. Az ad hoc nemzetközi sírásó brigád – a haszidokkal és a moldovai közszolgákkal kiegészülve, reb Zalman útmutatásait szem előtt tartva, jó két óra alatt kiásta a közös sír gödrét, a haszidok által fehér gyolcslepedőkben a sírba tett csontokra visszahányta a földet, még kis suta sírhantot is formált (képzett sírásó vagy kubikos nem akadt köztünk). Az idő is enyhe őszi volt, a munka is kimelegített bennünket, jó ’itvággyal’ fogyasztottuk a haszidok kínálta frissítőket és szendvicseket.

Akkor, ott vált hamissá és törlődött ki belőlem véglegesen a jószívű, jóakaratú, mélyen vallásos, jámbor román emberekről terjesztett – s részben általam is elfogadott – idillikus kép. Ezek az emberek az eltelt ötven év alatt megszámlálhatatlan alkalommal járhattak ebben az erdőben, gombászni, erdei gyümölcsöket keresni, fát vágni, rőzsét szedni, talán még saslikot sütni is, és láthatták a félreérthetetlenül emberi csontokat. A vallásukban-szokásaikban mély halott-tiszteletet gyakorló jámbor falusiaknak fél évszázadon át egyszer sem jutott eszükbe, hogy eltemessék ezeket a maradványokat. A közömbösség ilyen foka már gonoszság – aki egy halottat temetetlenül hagy, az nem lehet jóakaratú ember. Nem sokkal ezután Bukarestben egy ismerős román újságíró ebéd közben valaminek az ürügyén előhozakodott a megszokott betonszöveggel, miszerint a horthysta magyarok haláltáborokba hurcolták az észak-erdélyi zsidókat (ami igaz), bezzeg a jószívű, jóakaratú, stb. román nép megvédte a dél-erdélyieket: onnan senkit sem deportáltak. Nagyjából ez is igaz lehetne, ha elfelejthetnénk a vasgárdista pogromokat és Transznisztriát. A provokálni akaró firkásznak csak annyit mondtam, hogy éppen Kisinyovban dolgozom és jártam a Dnyeszteren túl is. Észak-Erdély így lekerült a napirendről.

A belügyi busz visszavitt bennünket a zsinagógához (’a’ zsinagógához, mert csak egyetlen egy maradt a valamikori 77-ből) – ahonnan zászlós kocsijainkon hazamentünk. A német nagykövet hármunkat (az orosz, a lengyel és a magyar kollégát) meghívott egy koccintásra magához, el is fogadtuk, hogy lemossuk az úti port és a nyomasztó emléket… A nagykövetné (aki egyedüli házastársként elkísérte urát a humanitárius programra is) megkérdezett engem: miért nem állt be közénk temetni a rabbi, aki udvariatlanul még kezet sem fogott vele, miért csak messziről figyelt bennünket hátratett kézzel, mint egy munkafelügyelő… (Azért engem kérdezett, mert a diplomáciai körökben is közismert volt, hogy tanulom az újhéber nyelvet, készülök Izraelbe, és jó kapcsolatban vagyok a kisinyovi zsidó szervezetekkel is meg az izraeli konzullal is.) Igyekeztem elmagyarázni neki a rituálék különbözőségeit az eltérő vallásokban; hogy a rabbi, mint szent ember (kohen), nem érinthet holttestet, ezért nem is mehet be a temetőbe; nem érinthet meg a feleségén kívül más nőt, és így tovább – de nem nagyon tudtam meggyőzni. Végkövetkeztetése ugyanis ez volt: Ezek a zsidók nem változtak semmit, továbbra is uralkodni akarnak rajtunk, még a halottaikat is velünk temettetik el…

Népi-beobachteri véleményét még férje sem osztotta, sokéves diplomáciai rutinnal más irányba terelte a társalgást. Moldovai bort iszogattunk, finom volt…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ