Elhaladtam az idősek otthona mellett és siettem a helyi érdekeltségű vonatmegálló felé, a Vasarely-házhoz. Nem voltam valami jó passzban… dolgozott bennem a búskomorság, amely sokszor részletekben tör rá az emberre, néha mulatságos vagy annak tetsző, tünetmentes epizódokkal lassítva a lélek vergődéseit. Ilyen hangulatban olykor elszámolok százig. Ekkor is azt tettem, hiszen nem jött a zöld vonat. 1997 júliusa volt; ez idő tájt gyakran hirdették a televízióban a Kotányi féle fűszerkeveréket. „Egy csipetnyi Kotányi”… — ki ne emlékezne a reklám dél-amerikaias dallamára. Az aggmenház látványa miatt, a fülemben kóválygó latin melódiához vakszöveget pászítottam:

egy-két-három-négy idős ember

rettenetes szerelemmel

gerontoszex öregszex

soha meg nem öregszesz

Ezt még eldúdolgattam magamban néhányszor, amíg be nem futott a járat. Kibontakozó depresszióm egyik hívatlan kísérőzenéje lett; vérpezsdítő ritmusa ma is egyik kilátástalan kálváriámat idézi.

Budapest, 2015. XI. 19.