Amikor a hétmagyar népével jött ki Szittyaország földjéről, s nyugat felé indult, az orosz nagymezőkön még a zöld fű is vért könnyezett. Köztük volt Álmos vezér is, aki Mágóg király nemzetségéből származott.
Így biztatták a magyarokat:
– A hegyeken túl a föld igen jó, a roppant nagy erdők vadban, a tiszta vizű folyók halban gazdagok. Egykor mindez az Attiláé volt, vegyétek vissza, mert az a magyarok jogos öröksége.
Álmos és a főemberek hallgattak a szóra, s miután halhatatlan isteneiknek bemutatták áldozataikat, és négy napon át csak lakomáztak, Álmos vezér esküre szólította fel a többieket.
– Éljen Álmos vére, Árpád! – s zengett Hung vára, amiért mindmáig Magyarországot Hungáriának, a magyarokat meg hungárusoknak tartják.
Miután Álmos még életében a fiát, Árpádot vezérré és parancsolóvá tette, mert érezte, hogy eljárt felette is az idő, a két Homoród közé, ahonnan a vidék csúcsairól ma is szépen látszanak az őket körülvevő falvak: Keményfalva, Abásfalva, Lövéte és Almás, éppen a kopár Sármánnyal szembeni büszke Várhegyre magának várat építtetett. Itt élte meg végnapjait, és Isten ostorának népe a Székelyföldön, az almási várban ásta meg Álmos vezér sírját.
A Várhegy aljába felépült majd egy falu. A vezér emlékére Álmosnak nevezték el.
– Ott az álmosok laknak! – csúfolódtak Álmossal a szomszéd faluk. Nem sokáig tűrték a rátarti álmosiak, s nevüket, bár azt a hétmagyar legvitézebbjétől származtatják, Almásra változtatták.

Forrás: RMSZ/Színkép, 2005