Száz év – nagy háború: „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (1)

fedo

A fedőlapon Márton Ferenc Tűzérségi pihenő c. festményének (1918) részlete látható. A pasztell eredetije a Csiki Székely Múzeum tulajdonában

Csíkszeredában a napokban került piacra – a Hargita Népe kiadásában – az a közel háromszáz lapos riportkötet, mely az első világháború székelyföldi valóságából és emlékvilágából merítette tárgyát. A továbbiakban rendre ismertetjük a gazdagon illusztrált könyv előszavát, részletes tartalomjegyzékét, majd az utószót is, melyek alapján magunk is fogalmat alkothatunk a vállalkozás méreteiről és fontosságáról.

Daczó Katalin: A háború velünk van, csak elfeledtük

Azt ígérték nekik, halhatatlanok lesznek, de seperc alatt elfeledték őket – ezt tapasztaltam csaknem mindannyiszor, amikor munkám során háborús hősök/áldozatok nyomába eredtem.
Ez a tapasztalat vezetett oda, hogy az első világháború hőseiről, történéseiről előbb rovat szülessen a Hargita Népe napilapban (Emlékképek a nagy háborúból címmel), egy bő év teltével pedig könyv alakjában is kézbe vehesse az olvasó az emlékezéseket.
Tulajdonképpen gyűjtemény ez a kötet: a kétheti rendszerességgel általam körbejárt esetek gyűjteménye. Rovatunk a Nagy Háború kitörésének századik évfordulóján, némileg spontánul indult. Nem szögeztük le előre, hány részben és milyen összetételben kívánjuk taglalni a tárgyat, inkább a célt fogalmaztam/fogalmaztuk meg, vagyis, hogy általa megpróbáljuk számos reális történelmi ismerethez segíteni az olvasót, közel hozva az első világháborút térben és időben egyaránt. Nem tankönyvek és nem lexikonok meghatározásait, összegzéseit közöltük újra, nem is tudományos rovatnak szántuk, telezsúfolva megfellebbezhetetlen (van ilyen egyáltalán?) igazságokkal.
A rovat szerkesztőjeként/szerzőjeként előnynek tartom a napilap adta visszajelzési- és mozgási lehetőséget, azt, hogy – főként Balázs Árpád fotós kollégámmal – eljuthattunk több településre, és sehol sem kellett sokat magyarázkodnunk, megértették, miért jöttünk, bíztak bennünk, féltett fényképek, dokumentumok kerültek elő a fiókok mélyéről.
A rovat cikkeinek kiindulópontjaként leginkább a korabeli helyi sajtót és a csíkszeredai levéltárban őrzött, 1914-1918 közötti dokumentumokat használtam, egy-egy érdekesnek tűnő történet végkifejletét is megpróbáltam kideríteni, esetenként utánanézni személyeknek, a hősök /katonák további sorsának, próbáltam felkutatni az utódokat, így e kötetnek (akárcsak az újságcikkeknek) nem csak halott szereplői vannak. Velük együtt itt vannak a leszármazottak, az utódok is, az emlékezők és – a feledők. Nemegyszer fordult elő, hogy egy többszörösen kitüntetett hősre mi hívtuk fel az unokák figyelmét – például a mesebeli sorsú Ladó Istvánra – , de a fordítottjára is volt példa, amikor egy-egy olvasó jelezte, hogy adatai vannak (visszaemlékezések, levelek, fényképek, stb. formájában) egy-egy háborút viselt rokonról, elődről; ezeket a jelzéseket minden esetben komolyan vettük, utánuk jártunk, sőt nem egyszer sikerült további adatokkal is kiegészíteni és a nagyközönség elé tárni a történeteket.
Az is előfordult, hogy a közlemény megjelenése után maguk az olvasók jelentkeztek kiegészítésekkel, helyreigazításokkal, és a kötetbe most ezeket is belefoglaltuk. A könyv fejezeteit, írásait ekként maguk az olvasók is alakították. (Különösen igaz ez a könyvnek a családi hősökről szóló fejezeteire.)
A vidéki emlékekre vonatkozó írások közös jellemzője, hogy egy település vagy adott esetben egy népcsoport (esetünkben az örmények és a csíki zsidók) néhány tagjának sorsáról van szó, és valamennyi cikkhez segítséget kaptam az adatgyűjtésben egy-egy helyi kutatótól vagy rokontól. Újságíróként el tudtam volna / el tudnám képzelni azt is, hogy valamennyi csíki faluról készüljön első világháborús összegzés (különösen, ha lelkes történelemtanárok, pedagógusok munkálkodnak máshol is, mint Csíkszentmártonban, Csíkszentimrén vagy Csíkmenaságon…)
A verselgető és művész katonákról szóló írások keletkezését talán nem is kell indokolnom. Ha nem is küldött Csík a háborúba nagy írókat – egy Tersánszkyt vagy egy Molnár Ferencet –, de küldött igen jeles képzőművészeket: Nagy Istvánt, Nagy Imrét, Márton Ferencet vagy a gyimesi Bálint Jánost és Bálint Lázárt…
Külön csokor – és több újságoldal – jutott a nőknek. Nem véletlenül. A háború legalább annyi hősiességet, kitartást és erőfeszítést kért tőlük, akár a bevonuló férfiaktól, s ehhez képest sokkal szegényesebb a nők háborús irodalma – az „arcképcsarnokukról” nem is beszélve.
A Hargita Népében megjelent riportsorozatot olyan fejezetek zárják, amelyek a háborús idők néhány jellegzetességéről szólnak: felgyorsított házasságkötésekről, hadisegélyekről, öncsonkításról, halálról, elfeledett és kegyelettel ápolt temetőkről. De ezzel a kötet nem zárul le: helyet kapott benne egy Bács Béla Jánossal közösen írt, témába vágó tanulmányunk, amely a Székelyföld folyóiratban jelent meg 2012 decemberében, és amelynek szuületése során ismerkedtem meg a katonavilággal, annak lövészárkon túli életével, civilekkel és tisztekkel, parancsnokokkal és közlegénnyel, olyan emberekével, akik naponta szembesültek a halállal.
Igaz, a háború elején azt ígérték a hadba menendőknek, hogy halhatatlanok lesznek. De a halhatatlanság nincs sehol: egy-egy sárguló fényképben, egyre fakuló vonalakkal talán még fölismerhető…

Csíkszereda, 2015. szeptemberében

Folytatjuk

2015. november 21.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights