A Csíki hegyekben rugaszkodik neki Erdély hirtelen vérű folyója, hogy délen átvágja a Kárpátokat. Még rakoncátlan kis víz az Olt ott Fel-Csíkon, a völgye is keskeny, mint álmodozó lányka medencéje, hanem Oltfalva, Dánfalva, Karcfalva és Jenőfalva Nagyboldogasszonyfalva néven a székelység legnagyobb egyházközségét alkotta az egész Székelyföldön.
Pápista ott minden jótett lélek, a Tolvajoson János Zsigmondnak is megtanították, hogy Dávid Ferenccel mit kereshet Csíkban. Jenőfalván felül – köztük a szép dombbal – két szent következik: Tamás és Domokos.
– Hálát adni jertek, jertek! – hívta hosszú időn át a szenttamásiakat és a szentdomokosiakat is a dombra emelt, szép erődtemplom harangja.
De egy napon éppen maga a kántor erősen megelégelhette a sok áhítatot, s hogy némuljon meg, ellopta biz ő a harang nyelvét.
– Áldott harangszó! – hányták a keresztet az emberek –, a föld fenekéből is elő kell teremteni a harang nyelvét – mondták.
Látta a harangozó, hogy baj lesz, s csúnyán fogadkozott:
– Süllyedjek el, ha csak láttam is én azt a nyelvet! – mondta.
Még tovább átkozódott volna a kántor, de megmorrant alatta a föld, s házastól, csűröstől odalett. Azóta van a két falu közötti domb alatt egy tó.
– Feneketlen a tó – mondják –, mint az emberi gyarlóság.
Úszkálhat vizén szép, élő koszorúként egy kicsi sziget, éjjelente csak a rossz lelkiismeretű harangozó sóhajtozik benne, a mélyben, hogy többé rosszra ne vetemedjék Csíkban senki.

Forrás: RMSZ / Színkép, 2005