Egy székely Szauriában V.

Az an­go­lok egyik leg­ki­kezd­hetőbb pont­ja a gaszt­ronómiájuk mel­lett az ünne­pe­ik, ünneplési szokásaik, az ünnep­hez való hozzáállásuk. El­len­ben na­gyon jó probléma­meg­oldó készséggel ren­del­kez­nek, ha va­la­mi hibádzik: kölcsönvesz­nek, kipótol­nak. Így egy ka­lap alatt gya­ko­rol­hatják az empátiát, el­fo­gadást, a di­ver­zitást is.

Va­la­mi mégis ki­szo­rul eb­ben a nagy nyitásban, talán maga az ünnep lénye­ge: a le­csen­desülés, az elmélyülés. Ma­rad a külcsín, a dip­lomácia, az an­gol ta­pin­tat: érez­ze min­den­ki jól magát, köze­pe­sen jól, értsd: köze­pe­sen rosszul. Számunk­ra pe­dig, bevándorlók számára, akik még hor­doz­zuk ma­gunk­ban az ünnep szakrális voltának illúzióját – az ott­ho­ni fej­leménye­ket elnézve már nem sokáig – a fel­adat ma­rad, vagy a le­hetőség, hogy ezt va­la­ho­gyan mégis továbbad­juk. Itt most nem a legényes­re gon­do­lok, ha­nem magának az ünnep­nek a lénye­gi megélésére.

Még sze­ren­cse, hogy a mai gye­re­kek állítólag sok­kal ru­gal­ma­sab­bak, nyi­tot­tab­bak, na­gyobb in­formációáramlás be­fo­gadására, ren­dezésére pre­desz­tináltak, mint mi vol­tunk. Nagy szükség van erre, aho­gyan a gye­re­ke­i­met érő in­ge­rek hal­mazát elnézem, és most csak egy kis da­rabkát válasz­tok le az ünne­pi masszából, mond­juk a no­vem­bert. El­vi­leg ez egy ünnep­men­tes, sem­le­ges időszak, talán az év leg­ne­he­zebb hónap­ja, ami­kor még az óraátállítással is ráerősítnek a sötétség okoz­ta de­presszív haj­la­ma­ink­ra, ami­kor még nem ünneplünk, még nem is vára­ko­zunk, csak a vára­kozásra vára­ko­zunk, mert remény nélkül nem megy.

For­gatókönyvünk Sza­u­riában: Október közepétől fancy dress választás, ter­vezés, szabás, par­ti meghívók osz­to­gatása, fo­gadása, de­korációk ter­vezése, bevásárlás édességből ipa­ri mennyiségben, lakás elözönlése pókok­kal, de­nevérek­kel, bo­szorkányok­kal, hogy az em­ber már szíve­seb­ben tölti az estét az ajtó előtt világító, vi­csorgó töklámpások között di­de­reg­ve. No­vem­ber el­sején este útra kelés, cu­kor­ka­vadászat min­den mennyiségben, majd azok dug­dosása a házban, ka­cagó, síró gye­re­kek, ma­gukból ki­vetkőzött, sötét ol­da­lu­kat mu­tató felnőttek. Trick or tre­at. Ha sze­rencsénk van, a sötétséget ha­ma­ro­san fel­oldják a Diválí lámpásai, amit a gye­re­kek előző na­po­kon készítet­tek az is­kolában. Meg­hall­gatták a hin­du történe­tet Ráma királyfi hősies tettéről, Szítá ki­sza­badításáról, Ha­numánnak, a ma­jom­nak az alak­ja már sok­kal meg­nyug­tatóbb az al­világi Hel­lo­ween-i fi­guráknál. Leg­alább egy hétig in­di­ai is­merőse­in­ket a Subh Diválí köszöntéssel üdvözöljük. A sötétség elűzésére tett kísérle­tek fo­lyatódnak no­vem­ber 5.-én, ezúttal a mégis­csak an­gol Bon­fi­re night-tal, ami­kor rend­sze­rint lel­kes baráta­ink­nak segítünk rakéták kilövésében a fiúk nagy örömére. An­nak örülünk, hogy 1604-ben Guy Faw­kes-nak mégsem si­került fel­rob­ban­ta­nia a par­la­men­tet, és vissza­hoz­nia a ka­to­li­ciz­must a pro­testáns Ang­liába. A tűzijáték ilyen­kor egy-két hétig még foly­tatódik, mi ne­mes egy­szerűséggel, ma­gunk között Imre-napi ünnepségek­nek ne­vezzük.
No­vem­ber 11.-én a Brit Királyi Légió ve­teránszer­ve­zet ünnepségén veszünk részt pi­ros pi­paccsal a mellünkön a fegy­verszünet napjára emlékez­ve, az egész hónap a pi­ros pi­pa­csoké, papírból, kerámiából, tex­tilből, utcán, házban, is­kolákban, közte­re­ken. Közben dúl a karácso­nyi készülődés is, nagyjából a hel­lo­we­e­ni ünnepségek le­csen­de­sedése után, gye­re­ke­ink értet­lenül szemlélik, hogy baráta­ik­hoz ha­ma­rabb, gya­kor­la­ti­lag fo­lya­ma­to­san jár az an­gyal­ka, csak velük bánik ilyen szi­gorúan. Még a nem ke­resztények­hez is beállít Jézus­ka, vagy ők tudják ki­cso­da, egy karácsonyfával, legkésőbb de­cem­ber el­sején.

Két év után itt­hon va­gyunk, hónézőbe. Ha­vat még nem láttunk, és min­den egyéb gyanúsan másként történik. Hel­lo­ween-re utaló je­le­ket már fe­dez­tek fel a fi­a­im, de a trick or tre­at fel­kiáltásra már sen­ki sem reagált. A tököket csak virágüzle­tek de­korációjaként csodáltuk meg. Gyertyákat, mécse­se­ket vittünk a te­metőbe, és érde­kes volt látni, hogy leg­alább annyi­ra fogéko­nyak a múlt, az élet-halál, a családfa kérdése­i­re, mint a félel­me­tes al­világi ala­kok­ra. Ke­re­sik a helyüket a családban, érte­ni sze­retnék az összefüggése­ket, ami­ket mi, állítóla­gos felnőttek sem értünk. Fel­te­szik a nagy kérdése­ket, ami­ket mi szintén nem, vagy csak vissza­fo­gott-szégyenlősen, széke­lye­sen, ma­gunk­ban. Válasz he­lyett közösen a lángok­ba merülünk, ma még csak nem is fe­gyel­mezünk.
Az is­ko­lai lámpáskészítés be­csapós: egy pil­la­nat­ra úgy tűnik, Diválíra készülünk. De nem, Márton napi fel­vo­nulás lesz, előadással a köpönyegét cserélgető Márton püspök fősze­replésével, akit fiam nagy beleéléssel alakít. Fa­le­ve­lek­kel, virágok­kal díszített befőttes üve­gek­ben pislákoló, ki-ki­alvó mécse­sek­kel vo­nu­lunk, éne­kel­ve, időnként hal­kan be­lelépünk. Házi saj­tos pogácsát maj­szo­lunk hagymás zsíros kenyérrel, forró teával, tábortűz me­legénél oszt­juk a világ egy­re na­gyobb gondját, a gye­re­kek az éjsza­kai játszóte­rezés rit­ka, édes pil­la­na­ta­it élve­zik. Va­la­hol, a világ más pont­ja­in ma Diválí van, ünnep­lik a ha­zatérő Rámát, aki legyőzte a sötétség erejét, visszaállítot­ta a világ rendjét. Mi ma azért világítot­tunk, hogy a jócse­le­ke­de­tek fénye min­den­ki­hez el­jus­son. Végső so­ron min­den­ki csak fényt akar, minél több fényt, győze­del­met a sötétség erőin, mint­ha erről szólna az egész no­vem­ber, idén különösen. Talán ezt sze­retném, ha kihámoznák va­la­hogy a gye­re­ke­im ebből az egész masszából.

Túl azon, hogy va­la­mi mégis ki­ma­radt. Léte­zik egy iga­zi an­gol ünnep, no­vem­ber­ben is: gya­kor­la­ti­as, nem sért sen­kit, nem áltat, min­den­kié. An­gol. Bank holy­day-nek hívják. Még a ban­kok is bezárnak az­nap, azért. A bank min­den­kié, fe­le­ke­ze­ti, et­ni­kai ho­va­tar­tozástól függet­lenül. Vagy inkább fordítva: min­den­ki a banké. Jól el­rej­ti a ma­ga­mu­to­gató, túl harsány­nak észlelt vallási próbálkozáso­kat, egységesít, im­mu­nizál, ra­dikáli­sabb a sea­so­nal ho­li­days ki­fe­jezésnél is, ami a karácso­nyi ünnepségek­re eu­fe­miz­mus. Jól elegyít, ellágyít, langyít. Hétfő, hogy min­den­ki­nek könnyebb le­gyen. Hogy ne kell­jen – leg­alább az­nap – ásító macskákat posz­tol­ni „Mon­day aga­in” fel­irat­tal.

Forrás: eirodalom.ro