– Kedves Ana Blandiana, Ön Temesváron született, de anyja révén a Fehér megyei Blandiana faluból származik, Lucian Blaga szülőföldjéről. Miért épp ezt a nevet választotta írói névnek?

– Blan­dia­na az édes­anyám szülőfa­lu­ja volt. Nevét egy Ma­ros men­ti dom­bon lévő római várról kap­ta. Ti­zen­egye­di­kes ko­rom­ban vet­tem fel, ami­kor apámat börtönbe zárták, és sem­mi esélyt nem láttam, hogy saját ne­ve­men pub­likáljak…

– A gyermekkor, az ifjúság minden ember életében fontos. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Gyer­mek­ko­rom­ban nem jártam Blan­di­anán. Édes­anyám korán el­vesz­tet­te szüleit, többé ő sem tért vissza szülőfa­lujába. Számom­ra Te­mesvár je­len­tet­te a gyer­mek­kort, ott szület­tem, ott lak­tak apai nagyszüleim, oda jártam vakációzni. Egy­szerű fa­lu­si em­be­rek vol­tak, akik közel lak­tak a vasútállomáshoz, te­he­net, lo­vat, disznót, szárnyast tar­tot­tak, s dol­goz­ni kijártak városszéli föld­je­ik­re. Ahogy jött a nyári vakáció, anyám min­dig küldött en­gem és húgo­mat a nagyszülőkhöz, mert ott volt tojás, tej, zöldség, gyümölcs, Nagyvára­don vi­szont, ahol éltünk, csak pénzért le­he­tett vásárol­ni, ami nem volt könnyű, mi­vel apám, or­to­dox lelkészként és a rend­szer el­lenségeként börtönben sínylődött. Noha Te­mesváron szület­tem, számom­ra Nagyvárad az a hely, ahol meg­ta­nul­tam ol­vas­ni és el­kezd­tem írni.

– Ezután következett Kolozsvár, az egyetemi évek, a debütálás…

– Ko­lozsvár valóban a közlés szem­pontjából volt fon­tos számom­ra. Mi­kor az első két ver­sem meg­je­lent, a nagyváradi hatóságok értesítették az ország ki­adványa­it, hogy az Ana Blan­dia­na név mögött az egyik börtönbe zárt osztály­el­lenség lánya húzódik meg. Ebből ki­folyólag a követ­kező négy évben már se­hol nem közölhet­tem, s az egye­tem­re sem vet­tek fel. Ek­kor döntöttem el, hogy férj­hez me­gyek Ro­mu­lus Ru­san­hoz*. Ez so­kat segített azok­ban az évek­ben, és a későbbi­ek­ben is, hogy kivédjem a támadáso­kat. Aztán négy év után újból debütáltam, be­ju­tot­tam az egye­tem­re, de az én egye­te­mi éveim nem vol­tak szokványo­sak: férjnél vol­tam, s már kezd­tek fel­fi­gyel­ni a ki­bon­ta­kozó írói tevéke­nységem­re.

– Ha ezt a tevékenységet nézzük, 1969–1989 között összesen 26 kötete jelent meg. Évekre lebontva, voltak nagyon termékeny évek, amikor két-három kötet látott napvilágot, és voltak kevésbé termékenyek, amikor egyetlen kötete sem jelent meg. Ezt hogyan magyarázza?

– Min­dig az volt az érzésem, hogy ke­ve­set írok, nem va­gyok eléggé fe­gyel­me­zett, s nincs meg­határo­zott mun­ka­időm. Most, hogy vissza­te­kin­tek és megszámo­lom köny­ve­i­met, meg­ije­dek. ‘89 előtt, egyik-másik évben, sok gon­dot oko­zott számom­ra a cenzúra, egy-egy könyv meg­je­lenése valódi kálváriát je­len­tett. Ez­zel szem­ben 1968–1975 között ezek a me­cha­niz­mu­sok nyi­tot­tab­bak vol­tak, mi­nek folytán sze­rencsésnek érez­het­tem ma­gam. Saj­nos, ‘89 után már ke­ve­seb­bet írtam, csupán három új ver­sesköny­vem és egy ‘89 előtt el­kez­dett regény, no meg néhány esszékötet és in­terjúkötet je­lent meg − mind­ez közéleti tevéke­nységem­nek tud­ható be, de az is igaz, hogy sok időt szántam az iro­da­lomtörténet­nek, ami végülis történe­lem.

– 1982-ben Bécsben kapott Herder-díjat, melynek odaítélése és átvétele nagy visszhangot keltett. Kérem, meséljen erről!

– A ki­utazáshoz szükséges vízu­mot az utolsó perc­ben kap­tam kézhez, úgy­hogy az ünnepség előtt néhány órával érkez­tem Bécsbe. Azelőtt hat hónap­pal kértem és fél évig vártam,hogy meg­ka­pom-e vagy sem? Mi­kor megérkez­tem a szállodába, egy értesítést ad­tak a ke­zem­be: Múlt­ter­ve­ze­tek (Pro­i­ec­te de tre­cut) c. no­vellásköte­te­met, me­lyet a cenzúra azelőtt többször vissza­do­bott, nyom­ni kezdték. Valószínűleg attól féltek, hogy nyi­lat­koz­ni fo­gok a vissza­utasított kéziratról. Ez a hír na­gyobb örömöt je­len­tett számom­ra, mint a Her­der-díj.

– 1989 előtt nemcsak Bécsben járt, volt egyebütt is…

– 1989 előtt a Her­der-díj átvétele és az ame­ri­kai Iowa City Egye­tem ösztöndíja volt a leg­fon­to­sabb számom­ra. Bécsből, az on­nan ka­pott pénz­zel, kétszemélyes sátor­ral, kony­ha­fel­sze­reléssel, hálózsákkal, térképpel, füzet­tel és írószer­rel fel­sze­relt Lada autónk­kal vágtunk neki a Dalmát ten­ger­part­nak, Görögországnak és Törökor­szágnak. Később jártunk Egyip­tom­ban, Iz­ra­el­ben és Olasz­országban is. En­nek az iro­dal­mi utazásnak az volt az eredménye, hogy férjem megírta az Utazás a belső ten­ger felé c. könyvét. A korábban ka­pott ame­ri­kai ösztöndíj az USA körbe­utazását tet­te le­hetővé, ek­kor írta Ro­mu­lus Ru­san A szürke agár Ame­rikája c. köny­vet, mely a 70-es évek egyik leg­ol­va­sot­tabb kötete lett. Itt­hon vásárolt je­gyek­kel is­mertük meg Olasz­ország, Fran­cia­ország és Spa­nyol­ország régésze­ti és múzeális ne­ve­ze­tességeit. Ezek az utazások mind po­li­ti­kai, mind fi­zi­kai érte­lem­ben fon­tos kihívások vol­tak számunk­ra. Mind­az, ami ‘89 után volt, a fel­ol­vasó körutak, kon­fe­ren­ciák, vers­fesz­tiválok, bármennyi­re si­ke­res­nek bi­zo­nyul­tak is, nem értek fel az­zal az örömmel, amit azelőtt kap­tunk, mert nem tud­hat­tuk, hogy meg­ismétlődnek-e, vagy sem? Eze­ket az utazáso­kat három kötet­ben fog­lal­tam össze: A le­hetséges világok leg­szeb­bi­ke (Cea mai fru­mosă dint­re lu­mi­le po­si­bi­le), Szótagváro­sok (Oraşe de si­la­be) és A világ szóta­golása (O si­lab­isi­re a lu­mii).

– Műveit a világ számos nyelvére fordítják.

– Ed­dig össze­sen 45 köte­tem je­lent meg. 14 nyelv­re fordították le műve­i­met, amiből például 7 kötet németül, 6 ma­gya­rul**, 3-3 spa­nyol, fran­cia, svéd és szerb nyel­ven, 2-2 norvég, an­gol, hol­land és orosz nyel­ven, és 1–1 kötet len­gyel, szlovén, kínai és ma­ke­don nyel­ven je­lent meg.

– Említette, hogy hat kötete jelent meg magyar nyelven. Kik a fordítói, hol és mikor adták ki a köteteket?

– Ma­gyar nyel­ven je­lent meg a Ho­mokóra (Her­vay Gi­zel­la fordítása, Kri­ter­ion, 1971), Hon­nan jön a nyár? (Lend­vay Éva, Kri­ter­ion, 1984), Va­la­ki en­gem álmo­dik (Far­kas Árpád, Kri­ter­ion, 1985), A megálmo­dott (Lend­vay Éva, Európa, Bp.,1990), Szelíd állat (Szávai Géza, Pont, Bp.,1998) és Az érte­lem apálya (Gaal Áron)**. A hatból három Bu­ka­rest­ben, három Bu­da­pes­ten látott nap­világot. Ebből öt ver­seskötet, s egy az Európa kiadónál meg­je­lenő, fan­tasz­ti­kus no­vellákat tar­tal­mazó prózakötet. A fordítók közül jól is­mer­tem Her­vay Gi­zellát, aki barátnőm is volt. Az ő tragédiája – 1977-ben, a föld­rengéskor veszítet­te el a fiát, s végül öngyil­kos lett – mélyen meg­rendített.

– 1984 decemberében az Amfiteatru c. folyóirat közölte egyik versét, a Minden (Totul) c. költeményt, melyet kézről kézre adva, dugdosva olvastunk, nehogy az állambiztonságiak rajtakapjanak. Ezek kézzel lemásolt verssorok voltak, s fölöttébb tetszett a Kent cigaretta fogalma cigány személyekkel társítva. Mivel magyarázza a vers sikerét?

– A szöveg – nem tu­dom, valóban költemény-e – a ko­ra­be­li társa­dal­mi álla­po­tok szüleménye, amit az em­be­rek ma­gukénak érez­tek, s úgy ke­zelték mint egy felhábo­rodás-le­hetőséget. Én is láttam eze­ket a kézzel írt, s jól meg­tol­dott irományo­kat. Az an­gol The In­de­pen­dent c. lap egy egész ol­da­las összeállítást közölt a versről, meg­ma­gyarázva min­den egyes szót. Egyébként a Kent ci­ga­ret­ta mi­tológiája a román kom­mu­niz­mus éve­i­ben egy pszi­chológiai eset­ta­nulmányt érde­mel­ne. (…)

Az interjú teljes szövege elolvasható az eirodalom.ro honlapon

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ