Élő kamera

(Olvasónapló)

Hetek óta figyelek egy élő kamerát, amely viszont a természetet figyeli. A távoli Észtországban működtetik, egy szimpatikus nyirfaerdő kellős közepén. Jó minőségű objektívjén keresztül élesen látni minden apró részletet: a tisztás füve, az itatógödör, a deszka-jászol, a boglyába rakott takarmány.
Az igy nyert távoli kép nappal színesben, estétől hajnalig fekete-fehérben láttatja a világot. És sokszor, nagyon sokszor belesüvít a mikrofonba a szél.
Szabad útja van minden irányban.
Jó ideje, esténként vaddisznókonda is tiszteletét teszi a gondosan ellátott, takaros vadetetőnél. Mostanában előszeretettel csemegéztek a földre lerakott sárgarépából. Érdekes, egy más napon fülelő, ideges őzeket lehetett látni, amint ugyanabból a murokból táplálkoztak. Arra gondoltam akkor: az erdőnek talán megvan a maga íratlan (vagy írott? ki tudhatja?) menetrendje, munkabeosztása arra nézve, hogy mikor, mely lakója járulhat a közös konyhaként működő vályúhoz. Olyanképpen, hogy lehetőleg ne zavarják egymást, hogy élhető élet legyen a sokszínűségből, ne pedig háborúság.
S láss csudát, ezek a vadállatok a kamera előtt, saját körükben, úgy viselkednek, mint bárki, aki nyugalomban, békességben múlatja az idejét: ki vakogva, ki röfögve, más fújtatva, meg vinnyogva (attól függően, milyen az erdei tájszólása).
Ahogy mondani szokás: minden csendes.

Minden csendes… Forrás: https://www.eenet.ee/EENet/hirv

Eszembe jutott közben, többször is Gergely Tamás sok-sok vadmalac-története, amelyek most már könyvvé is összeálltak (Vadmalac és a kitartott magas C. Üveghegy kiadó, 2015), amelyek eredője szintén a városi ember kukkolásában keresendő. Könyve utószavában ugyanis elmesélte: az éppen bekapcsolt tévében elkapott egy filmfarkat, a híradó előtt, amely az úton átkelő vaddisznókat mutatott, „ringatózva haladva, farkukat lóbálva.”
Az élményből született meg Vadmalac. Aki, amint a könyvből kiderül, lehetnék akár jómagam is. Föltéve, ha olyan kérdéseket fogalmazok meg a magam vagy a környezetem számára, amelyek saját válaszra várnak. Nem a másokéra, hanem az enyémre. A miénkre.
A kamerák csak az élményt hozzák.
A vadmalac körülnéz a tisztáson és kérdez. Valahogy úgy, ahogy Petőfi teszi, anyjának kedves tyúkjával: „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend?”