Ugye nem mutatta meg neki? – kérdi vádlón a nőgyógyász a középkorú nőt, aki a kezében lévő hosszúkás fémtárgyat olyan lassú-láthatatlan, mégis ösztönös hirtelenséggel próbálta maga mögé rejteni, mintha csak egy lopáson rajtakapott gyerek állt volna vele szemben; szégyenkezve, mindentbánva, mégis dacosan, mert ő mondhatta ki azt, ami az igazságot jelentette, a megkérdőjelezhetetlen tényvallást: . . . „de, megmutattam.”

Mintha ott sem lettem volna, pedig eltakarni már biztosan nem lehetett, akkorára duzzadtam a kilenc hónap alatt. Néztem őket, és újra magam előtt láttam a levegőt lassan kettéhasító burokrepesztőt, annak lassú-látható mozdulatát, ami talán még az idő folyását is elvágta, ott maradt mozdulatlan a pillanat, beleégett a retinámba. A pálca végén visszahajló, kampós rész.
Lehúzott tekintetemet aztán felkapta és vitte magával az orvos hangja, ott úsztak a szavak a folyosón, határozottan és visszavonhatatlanul verődtek faltól-falig: „nem kellett volna, Neki, nem kellett volna. . . ”
Néhány perc múlva alattam lavór, opál-tó, elfolyó amnion-patakok.

Mint alig fél éve azok a fához láncolt bárányok a sivatagon túl, a Sidi bu Saled felé vezető úton, akik sivítva hugyozták össze magukat. Sírtak. Siratták a társaikat, siratták magukat, siratták a következőt. Szétverte a dobhártyámat a félelem, bekúszott a hallócsontokig, kalapács, üllő, kengyel, át a belső fül folyadékteréig, át a Corti-féle szerv hallósejteiig, hogy ott elektromos impulzussá váljon és a kétnyúlványú idegsejtek az egyre vaskosabb idegrostok felé száműzzék, majd a VIII. agyidegen át becsapódjon a kérgekig. Az egyensúlyozás ingerei elakadtak valahol, éreztem, hogy megbillenek: kis terpeszben, előredöntött felsőtesstel álltam egy ideig az út közepén, tenyerem védőpajzsként a hasamon, ne szivárogjon be a külvilág. Megemeltem a fejemet, előttem a végtelenbe futó aszfaltsáv, balra két méterenként egy-egy fa, törzsükhöz láncolt halálfélelem, jobbra bódék sora, ahonnan a negyven fokban gőzölgő húsok fűszeres páráját hordta a szél. Néztem a fákat, a fájdalom oszlopait, és azon gondolkodtam, szándékkal ültették-e őket így? Sorra, két méterenként, történeteket mesélő tanúknak.

Jó lett volna inni valamit, régen volt már hajnali fél három, amikor az ágyon ülve, a vérfoltos lepedőn lapozgattam a könyveket. Kilökődő nyákdugó, magzatburok, hullámokban érkező fájdalmak, epidurális érzéstelenítés, köntös, fogkefe, tusfürdő, indulás.
Üresek voltak az utak miközben a kórház felé hajtottunk a szemérmesen, mindent elrejtő városon át, a kedd-be forduló hajnal odabent, a házak falai között ölelt át sorsokat. Kint minden csak valaminek a hiányára emlékeztetett. Hiányváros. Levedlett kígyóbőr.

Talán mégis volt valaki, valaki, aki esetleg még láthatta a szomszédos ház egyik sötét ablaka mögül, hogy a közel tízórás vajúdás előtt belépek az épületbe. Én, statisztikai adatok névtelen hordozója.

– Feküdjön le! Tökéletes gyerek – mondta az orvos -, légzés, szívműködés, izomtónus, bőrszín, reflex/ingerlékenység, Apgar 10.
Hanyatt fekve, felkönyökölve, kissé előrebillentett fejjel néztem mit csinál, a szemüveglencséjéről visszatükröződő diaképeken folyt a vér, a tűfok mögött lebegő cérnaszál, az agyamban újra és újra az a visszatérő, bevájó szikehang, az a sercegés. Nyershús sikoly. Metszet lettem, kiemelkedő részeim vonalai, a homlok, az orr, az áll, a melleim, a szeméremdomb: hordozófelületemen a kereszt.

Hetekkel később fáradtan bámultam ki az ablakon, hosszúak a hasfájós éjszakák, a tízemeletes szemközti fala rasztergrafika, pixel-ablakain itt-ott átütött a fény, de többnyire csak elmosódó képpontok a félhomályban. Jobbra a négysávos, néztem a harminc méterenként sorakozó városi totemoszlopokat, tetejükön világosság.