Fojtó köd telepedett a Marosra. Mintha elköltözött volna az élet, csend vette át egy ideig az uralmat a folyó mentén.
– Meghalt – röppent fel a hír Náznánfalván, s hozzátették: – Isten nyugtassa…
Hogy Náznánfalvi Vallon Péter adta vissza a lelkét teremtőjének, mint futótűz terjedt el az egész Székelyföldön. Fel is zúgtak a harangok, hogy a bánat vívjon a csenddel.
– Vajda nélkül milyen lesz a világ? – pusmogott a cigányság.
Többen hangoztatták, hogy jobb rosszal, mint anélkül. A rendek 1638-ban hiába döntöttek, hogy a nagyságos fejedelem ne nevezzen ki mást, mert ha teher is, a cigányságnak vajda csak kell.
– Hát választunk mi magunk! – kaptak észbe a Kis- Küküllő-mentiek. – Ezt így a törvény se tiltja! – bizonygatták.
Hát hiába volt akkoriban Erdélyben a törvény nagy úr, választottak a cigányok maguk közül valóságos vajdát, olyant, akinek már van aranypohara. Anélkül a legderekabb dádét se illeti meg az a nagy méltóság. Lett is még nagyobb becsülete a pohárnak! A valamirevaló cigány inkább éhenhalt, de a poharat megtartotta. Tudták is név szerint, hol s kinek a birtokában van abból a drága portékából. Hát vigyázott is rá, akinek volt, mint a kiterített búzára.
De ami érték, egyszer csak a piacra kerül, így e csodálatos nép legfőbb méltósága, a vajdáskodás is. Kellett biz attól a perctől vigyázni erősen a poharakra. S a nagy gondban éppen a Burcsák jöttek rá: a pohár a legjobb helyen a magyaroknál van. Ki is találták ők rögvest, mint őriztetik.
– Volna-e egy kicsi pénz? – fordultak a falu legtekintélyesebb gazdájához. – Ne féljen, megadjuk, kamatostól – mondták, s hogy biztos helyen tudja a gazda is azt a kicsi pénzt, nála hagyták zálogba, amíg ki nem váltják, a féltett aranypoharat.
S az idő telt.
– Mit akar kelmed, ott a pohár! – így a Burcsák, ha a pohár megbízható őre netán előhozta a tartozást. – Nem annyit ér az, ne féljen! – mondták.
Egyszer bizony várhatta Korondon is a nagy eszű Fábián, hogy érkezik az adóssággal a dádé. Gondolta, pohara már volt eleget, legyen pénze is, hát elsuttintotta: – Odalett a pohár, hogy a görcs fogja meg!
Jött erre Burcsa, akiből suttyomban éppen valami nagy lett, hozta a kölcsönt is, azzal, hogy rögvest kell a pohár. ő mondja, a vajda.
– Jól mondod, hé! – kapott a szón a furfangos Fábián. – Legyen a vajdánál a pohara – mondta –, mert én ingyen tovább nem őrzöm, még ilyen nagy úrnak se, aki Istene volt…

Forrás: RMSZ / Szinkép, 2005