Cseke Gábor: Mitől leszünk vadmalacok? (2)
A valóság játékai
(Olvasónapló*)
Ahogy a szél időnként a füvet borzolgatja, úgy fel-felötlik bennünk a gondolat: ha nem meséről van szó, akkor mit keres egy vadmalac egy kortárs történet kellős közepén, ráadásul egy könyv központi szereplőjeként? Hogyan értsük meg őt? Miként közeledjünk hozzá? Milyen közös tapasztalati értékeink vannak vele, hogy a legminimálisabb empátiát érezhessük iránta? Mit jelent a számunkra egyáltalán az ő lelki gyötrődése? Van-e egyáltalán lelke?
És különben is?
Az ilyesfajta tépelődés mindannyiszor rátelepszik az emberre, valahányszor egy szokatlan alaphelyzetbe kell beleélnie magát. Az nem igaz, hogy könnyűszerrel nem tudná megtenni; az ember köztudottan mindenre képes (sőt, még többre is – hallom hátam mögött a kaján beszólást…).
Több mint valószínű, hogy a szándékkal van a baj. Nem hajlandó bárki kedvéért hullámhosszakat, konvenciókat váltani. Mert hogy minek? – teszi fel a kérdést. A rutin hozzásegíti ahhoz, hogy mindig csak a lényegre összpontosítson.
De mi a lényeg? Ez megint olyan valóság-borzoló kérdés, ami mellett nem könnyű elsiklani. Lehet, de ha már Vadmalac birodalmába tévedtünk, nem érdemes.
Ha ezt a világot nézzük, akkor kiderül, hogy az irodalmi hősök identitása annyiban érdekes, amennyiben magukra tudják vonni a figyelmet. És amennyiben hűek maradnak önmagukhoz. (Ebbe természetesen a gyökeres változás lehetőségeit is beleérthetjük.) Az író – ha más-más stílusban és eszközökkel is – tulajdonképpen játszik velünk. Azt játssza, hogy az ő világa az igazi, hogy nem ő lépett be a mi valóságunkba, hanem mi léptünk az övébe, nekünk kell elfogadnunk a játékszabályokat. Mi vagyunk a vendégek – ha már egyszer kézbe vettük a művét -, nekünk kell tudni viselkedni, figyelni, élni a vendégjoggal, ugyanakkor maximális empátiát gyakorolni.
Az átélt valóság amúgy is nap mint nap hozzászoktat bennünket a gyors fordulatokhoz, változásokhoz. Sok a szüszpansz. A kellemes és kellemetlen meglepetés. A stressz. Az akció. A reakció. És az agresszió. Ezt ma már egy vadmalac is tudja… érzi… gyakorolja…
*Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas C. Üveghegy kiadó, 2015.
Pusztai Péter rajza
2015. november 27. 10:52
És Vadmalacnak sikerült magára vonnia az irodalmi pást figyelmét.Nem a szokatlan külső (irodalmi hősök nem nagyon furikáznak vaddisznóbőrben)hanem a már-már gyermeki naivitásba csapó őszinte hangja, „szeliditetlen” életszabályai teszik csodálatra méltóvá a históriáját.