Elárverezik Vadim cuccait, az e-mailt még a múlt héten egy barátom küldte át, a csatolmányban pedig a „cuccok” leltárát. Kemény és nem alaptalan előítéletektől vezetve máris kiütöttem volna az egészet, mert akit mi egyszerűen csak Vadimnak hívtunk, magyarfaló sovén ember volt evilági életében. Kedvenc pózában gyakran mutatkozott, ha hecc kellett, a tévében hadakozott az Ázsiából érkezett magyar hordák ellen. Más felállásban mi, magyarok az osztrákokkal kiegyező, a Kárpát-medence népeit és nemzetiségeit sanyargató, erőszakos térítők voltunk, és nem vitás, vagyunk, mert a farkas a szőrét elhányja, de a szokásait nem. Nagy román volt Corneliu Vadim Tudor, sőt, nagy-román, aki politikai krédóját saját pártja, a Nagy-Románia Párt programjaként fogalmazta meg. Ez a politikaföldrajzi térség, amelynek állítólagos kapuja Románia, Albániától az egykori Szerbiáig kórosan és következetesen deklarálta megalomániáját, és természetesen a mindenkori szomszédság rovására. A törpe- illetve kis államok mindannyiszor nagynak álmodták maguk, valahányszor csak úgy ítélték meg, a világ vagy csak a régió történelme szándékaik és politikai ambícióik szerint alakul. Ez alól mi, a Balkánt lesajnáló magyarok sem vagyunk kivétel. A Kárpátoktól az Adriáig egy nyolcszáz évvel korábbi aktív geopolitikai stratégia megfogalmazása, amit már a 20. században sem lehetett komolyan venni. Illetve csak annyira, mint a nagy-román vagy nagy-albán ábrándokat.
A legelső és minden korábbitól különböző érzést Vadimmal szemben a temetésekor észleltem magamban. Utólag rákérdeztem ismerőseimre, csaknem mindegyik valami isteni igazságszolgáltatást látott abban az abszurd tragikomédiában: a koporsót nem lehetett leengedni, ott rögtön kellett az üreget annyira tágítani, hogy a szertartást folytassák, majd befejezzék. Az ilyesmihez nincs köze sem istennek, sem igazságszolgáltatásnak, ezt napjaink embere mondja, aki kétkedéssel és kiábrándultsággal van tele. Elmúlt Akhilleusz kora, Antigoné is kihullt a történelemből, aki megölt testvérének akár élete árán is megadta volna a végtisztességet. Ezekre az előképekre gondolva vonhattam le a tanulságot, és sajnáltam Vadimot. Most pedig a hét szerdáján egy bukaresti aukciósház elárverezte a hagyatékát. Hirtelen magam előtt látom, amint regátias gúnnyal, közönségesen, de egyáltalán nem szellemtelenül kiosztja ellenfeleit a tévé nyilvánosságában. Meg amiért a romániai magyarság optikájában fekete bárány lett. Egy kisebb bazár teljes kellékeit sorolja az aukciós katalógus. Sok minden nem jó nekem ebből a gyűjteményből, nem licitálnék például az 1894-es versoix-i céllövőverseny második díjára, az ezüst tortakésre, a mindenkori íróasztalokra bármikor kirakható szobormütyürökre sem. Ez utóbbi is politika, százhatvan-százhetven éves időmélységgel: az Avram Iancu-szobor két változatban is.(Ötven euró kikiáltási ár, leütve százhuszonötért, a másik még nem kelt el.) E népnemzeti műfaj magyar megfelelője egy erdélyi magyar öregember házában látható – egy olcsó olajnyomat még a 19. század végéről, állítólag a Kossuth-kalapos ősz Kossuth Lajost ábrázolja, amint pipára gyújt turini száműzetésének estéjében. S őszintén szólva nem rajongok Napóleon három aláírásáért sem (hétezer euró), aki pedig Európa bukott celebje volt pontosan kétszáz évvel ezelőtt. Rezzenéstelen megyek el Alain Delon vagy Brigitte Bardot aláírt fényképei mellett is (mindkettőt megvették, ötven eurós darabáron). Ami viszont fölöttébb érdekel, az irodalomtörténet néhány igen szép emléke, mindenekelőtt Varlaam prédikációs könyve, régi imádságos könyvek, a román könyvnyomtatás-történet ritkaságai, Eminescu halotti maszkja, vagy egy nagyon szép 18. századi festett üvegikon. Érdekes módon látni a francia irodalom 19. századi személyiségeit is, legtöbbször egy-egy általuk írt levél révén. Árverésre kerültek Victor Hugo, Zola, Flaubert, Barbusse, Daudet vagy a festő Delacroix levelei, az első világháború Antant-politikusainak, tábornokainak egy-egy dokumentuma. A román irodalom 19-20. századi nagyjai is itt vannak a halmazban, Slavici, Blaga, Bacovia, Arghezi, Sadoveanu magánlevelezésének dokumentumai, és persze az író kortársak fényképei-levelei-dedikált könyvei is. Mi több, a két világháború közötti román diplomáciatörténet, a kormányok, a királyi ház néhány írásos vagy tárgyi emléke. Furcsának tűnik, de örülök, hogy Vadimnak ezt a jobbik arcát is megismerhettem. Hogy felületes volt, mert minden érdekelte, tény. Mint ahogy az is, hogy európainak lenni sokkal rokonszenvesebb, mint a magyarokat szidni.