Anyóka

Imreh Albert fotója

Ködös, decemberi reggel: Anyóka valahogy nem akar fölkelni. Feküszik a takaró alatt, oldalára fordulva, szeméből egyre-másra szivárognak a könnyek.
Ez még akkor történt, amikor a háznál még csak ő az egyetlen asszonyszemély, s ő viselte gondját félszeg fiának. Ő főzött, mosott, varrt, takarított Berci bátyóra.
Ennek azonban vége: Anyóka nagybeteg.
Éjjel-nappal köhécsel és kapkodja a levegőt. Jó lenne, ha orvos látná. De ő nem és nem. Senkit se kíván látni.
Bátyó aggódik az anyjáért, de – miért ne? – magáért is legalább annyira; ha nem jobban… Alig várja, hogy rányisson valaki a faluból, már kéri is, szólna be a doktorhoz. közben meg Anyókát győzködi:
– Édesanyám, ne hagyjon itt, hallja-e?
Anyóka hallgat. Szipog és köhög. Szipog és köhög. Hörögve, fortyogva. Mintha főne benne valami, ami sehogy se tud kifutni. Vászoninge, kendője merő egy víz. Izzad. Láza is magas lehet…
Hát ilyen a halál, közelről – rémül meg bátyó. Fel se ismered… Egy ágyban fekszik Anyókával. Tekintetéből ő bámul elő, kíváncsian és kérlelhetetlenül.
Anyó pedig megadta magát.
Bátyó készít róla néhány fotográfiát. Mit is tehetne egyebet?.
Betoppan az orvos is. Kétoldali tüdőgyulladás. Egy „micint” ír fel, sok közül az egyiket. Búcsúzóul odaszól bátyónak: nem éri meg a reggelt. Jó lenne, ha segítség után nézne…
Berci bátyó tehetetlenül virraszt: „Anyókám, hát tényleg itt hagysz?”