Interjúsorozat B. Tomos Hajnallal

Hadd folytassam az amerikai meg a szerbiai olvasói befogadással – nem tartasz attól, hogy fogalmuk sincs, ki Ovidius, aki a versedben szerepel, nem tudják, kik a bukaresti áldozatok, esetleg még Bach is csak távoli ismerős…? De még közelebb az értelmezési eltéréshez: lehet, hogy a ”csend”, másfajta csend Los Angelesben, és megint más a háború utáni Szerbiában… Külön verset kellene írni Amerikának, külön Szerbiának, ha már meg akarjuk hódítani őket?

–  Amikor verset írok, nem gondolok sem Amerikára, sem Szerbiára. Akkor csak az a fontos, hogy a lehető legőszintébben fordítsam át szavakra azt, amit éppen érzek valakivel-valamivel kapcsolatban. Az őszinte szót pedig, véleményem szerint, az igazi versszerető a világ minden táján megérti. Egyébként a szerb és az angol fordításokat nem én szorgalmaztam, mint ahogy a verseket sem én válogattam ki a tolmácsolásra. A három fordító valószínű számolt a közérthetőséggel is, amikor épp azokra az alkotásokra esett a választásuk. Zárójelben legyen mondva, ezek között, a kérdésedben emlitett versek egyike sem szerepel.

Mindezeket azért kérdem, mert én elképzelni sem tudnám, hogy a magyarul írt szövegeim svédül jelentessem meg. Annyira más az itteni valóság, hogy esetleg azok szeretnék, egyáltalán azok értenék meg, akiknek nagy az empátiájuk, s még akkor is, csak értenék, nem éreznék. Nekem már az is problémát okoz, hogy a magyarországi magyar másként gondolkozik, másként olvas, mit az erdélyi, illletve a kisebbségben élõ. Neked nincsenek hasonló gondolataid? Vagy a vers
univerzálisabb?

–  Amikor azt mondod,”magyarul irt szövegeim”, valószínű a prózáidra gondolsz, s akkor az olvasónak tényleg szüksége van némi jártasságra, ismeretekre, ami az illető nyelvterületet, vidéket illeti, ahhoz, hogy ténylegesen megértse a cselekmény árnyalatait.
Az efajta ismereteket olvasóként én is hiányoltam, valahányszor egy Hugó- vagy Balzac-regényt olvastam, ezt azonban inkább csak a szöveg „exotikumaként”, rejtélyeként fogtam fel. Ezzel ellentétben a lírai hang nem annyira az ismeretek, mint inkább az érzelmek húrjait pengeti, ezért univerzálisabb a prózánál, mint ahogy a „megverselt” témakör (szerelem, sors, elmúlás) is általános emberi érzelmeket boncolgat. Persze, itt a fordítónak jut főszerep, esetemben mind a hárman jó ismerői az illető nyelvterületnek, a szerb illetve az amerikai viszonyoknak. Szerbül nem beszélek, angolul is csak „konyhanyelven”, de gondolom, minden lefordított változatban sikerült megteremteniük az eredeti vers hangulatát, visszaadniuk a magyar szóképek, nyelvi fordulatok varázsát.

B. Tomos Hajnal versének forditása Fehér Illés blogján (Ezüst hid – Srebrni most)

Más eset, amikor magyar költő idegen nyelven (románul, angolul, szerbül) ír verset. Ezt még én sem próbáltam, pontosan a kérdésedben említett másként gondolkodás, másként érzés-kifejezés miatt. Persze, ez sem mérvadó, hiszen olvastam magyar költő tollából olyan anyanyelvi tökéletességgel hangzó-üzenő román verset is, melyről senki sem gyanítaná, hogy nem román szerző alkotása.
Hogy a magyarországi szerző másként gondolkodik és ír, mint az erdélyi, az csak természetes. Hiszen nagy különbség lehet két anyaországi között is, ami költői meglátásukat, kifezejőeszközeiket illeti. Ha pedig ez nem így lenne, akkor egyedi költői hangról, sajátos, eredeti stílusról sem beszélhetnénk a mai irodalomban.
Személy szerint, sem emberként, sem költőként nem éreztem túlságosan az ún.”kisebbségi sors” hátrányait. Amikor hosszú időn át nem közöltem irásaimat, az csak azért volt, mert nem is írtam közlésre érdemes alkotást, sőt, volt idő, amikor egyáltalán nem vettem tollat a kezembe. Most, hogy az internet jóvoltából gyakorlatilag bárhová eljuthat a költő hangja és ő is elolvashat minden közzétett alkotást, nem látom értelmét a kisebbségi állapot folytonos okolásának.

Kérdezett: Gergely Tamás