Ambrus Lajos: Pogányvár
Erdély egyik szép vidékén, ahol csillogó tavakba dughatja kánikulában képmását a lázas Nap, mint aki nagy veszedelmek elől rejtőzik el mélyen, a tavakba ömlő patakocskák szűk völgyeiben húzódtak meg a faluk. Székely- Mezőség néven ismeri e tájat a nép, ahol egy tónak épp a jobb parti vápájában a falut alapító Sámsond ős lakott.
Ragaszkodott ősi sámán hitéhez a nagy úr, s büszke fészkében, a Mezősámsond feletti dombra emelt várában, a hadúrnak áldozott népével. De hiába volt erős a hitük és a karjuk is, a vár odalett, keresheted. A dombot azonban, amely egy fertályórányi járásra van a falutól, Pogányvárnak nevezi a mezőségi székely, és a tündérvilág mesés alakjaival népesítette be.
Réges-régen, amikor még hitt a regékben a nép, Sámsond temérdek kincseit a Pogányvár alatti pincében, amelynek hatalmas vasajtója minden hét esztendőben csak egyszer nyílt meg, éber tündérek őrizték.
– ők a szép holdvilágon, amikor mindenki pihent, lejártak fürödni a tóra – mondják –, s a tündérek útja, amely a vártól egészen a tóig vezet, jól látható még ma is.
Egyszer, tán nagyon siethettek fürödni a tündérek, a kincses pincét nyitva felejtették. Nem teketóriázott sokáig a pásztor, aki éppen arrajárt és a nyitott, hatalmas vasajtóra rábukkant.
– Nagy ég! – kapott szívéhez a szerencsés ember, s avval, mire valaki észrevette volna, arannyal, ezüsttel s csupa drágakővel megrakottan kettőt is fordult.
– Ha van esze, a kihozott kincsekkel továbbáll! De bizony bement harmadszor is. No, ha be, benn is rekedt, mert az ajtó bezáródott. Hét kerek esztendeig a vaksötétben csak fehérkövet nyalt, s majd a szabadulásban sem lelhette örömét, mert annyi sötétség után a napfény, biza, megvakította, s nyomorult világtalanként kellett leélnie maradék életét.
De a pásztor szomorú története – mint mesélhették – nem riasztja a gazdagodni vágyók kapzsiságát. Pogányvár kései tulajdonosa is annyira hitt a temérdek kincsben, hogy Erdély híres grófjai, a Rédeiek mind ígérhettek a dombért tízszer akkora jó termőterületet, az a világért se mondott le róla.
Őrzik-e még a tündérek a drága kincseket, ki tudja?
Forrás: RMSZ / Színkép, 2005
Pusztai Péter rajza