Kutyaélet és irodalom

A kutya az ember leghűségesebb barátja – ez nem csupán örökigazság, hanem közhely is; de csak addig, amíg meg nem győződünk, micsoda aranyfedezete van e szavaknak. Az irodalom gazdag tárháza tele van olyan művekkel, amelyek kutya és ember beláthatatlan időkre visszanyúló, már-már misztikus, valóságfeletti viszonyhálóját ábrázolják. Kézzelfogható, könnyen elérhető példaként mindjárt az amerikai Jack London két slágerré vált regényét, A beszélő kutyát és Az éneklő kutyát említeném, de ide sorolható A vadon szava is, a lebilincselő író számos más novellájával, elbeszélésével együtt.

Az élet azonban sokszorosan rárímel az irodalomra; ma már alig van olyan ember, akinek ne lennének közvetlen kutyaélményei, hiszen e háziasult és meglehetősen elszaporodott állatfaj annyira beépült az ember életterébe, hogy a társadalomnak lassan kicsúszik a kezéből az ellenőrzés és a szabályozás eszköze. Ezért gondolom, hogy a minap a kezembe került antológia – Gerald Durrell nagy becsben tartott, sokak által olvasott könyvsorozata mellett – még sok-sok olvasónak jelenthet érdekfeszítő olvasmányt, revelációt.

Gerald Durrell (teljes nevén Gerald Malcolm Durrell) Indiában született, apja korán meghalt, családja Angliába, majd Korfu szigetére költözött, s ez meghatározta természet iránti szenvedélyes vonzódását. Magán úton sajátított el egy csomó állattani ismeretet. Később állatkertben dolgozott, állatgyűjtő körutakra utazott, sikeres könyveket írt, TV-filmeket forgatott, majd maga is létrehozott egy állatkertet Jersey szigetén, ahol haláláig állatnevelő szenvedélyének élt. Művei, mint a Családom és egyéb állatfajták (amely korfui gyermekkori élményeinek állít emléket ellenállhatatlan humorral), Rokonom, Rosy, A hahagáj és a többiek, ott sorakoznak a könyvtár polcain. Most mégis azt az antológiát ajánlom az olvasók figyelmébe, amelynek Durrell csupán szerkesztője volt, de ugyanolyan szeretettel válogatta össze nagy írók kutyás elbeszéléseit, mintha saját művén bábáskodna. (Cseke Gábor)

Kötve hiszem, hogy Ti, emberek meglepődtök azon, amit egy kutya mond Nektek – rólatok. Kipling úr és sokan mások már gyakorlatban bizonyították a tényt, miszerint az állatok meglehetősen jól fizető angol nyelven képesek kifejezni magukat, minek következtében manapság nincs is olyan színes magazin, ami ne közölne állattörténeteket, kivéve azokat a régimódi havilapokat, amelyeket még mindig Bryan képei és a Mont Melée-i horror eseményei töltenek meg.

Ám nem kell semmiféle magasröptű irodalmat keresnetek az én kis írásomban. Ne várjatok tőlem oly ékes fordulatokat, mint amiket Balu, a medve, Ká, a kígyó vagy Sir Khán, a tigris használ A dzsungel könyvében. Egy sárga kutyától, aki élete nagy részét egy olcsó New York-i lakásban, egy olyan ócska szatén alsószoknyán szunyókálva töltötte, melyre gazdasszonya portóit öntött a Kikötőmunkás Feleségek Bálján, egy ilyen lénytől ékesszólás igazán nem várható el.

Sárga kiskutyának születtem. Születésem ideje, helye, származásom és születési súlyom ismeretlen. Az első dolog, amire vissza tudok emlékezni, az, hogy egy öregasszony a Broadway és a 23. utca sarkán, egy kosárból megpróbált eladni engem egy kövér asszonyságnak. Az öreg Hubbard mama élénken próbált Pomerániai-Hambletoni-Vörös-Ír-Kokin-Kínai-Stoke Pogis foxterriernek beállítani. A kövér asszonyság idegesen matatott a bevásárlótáskáját kitöltő flanelanyagok között, míg végre rátalált a keresett bankjegyre, és föladta az ellenállást. Ettől a pillanattól kezdve házi kedvenc lett belőlem, a mama kutyuli-mutyuli-untyuli-puntyulija.

Mondd, nyájas olvasó! Volt már dolgod egy közel 200 kilós asszonysággal, kinek lehelete a camembert sajt és a spanyol cserzett bőr keveréke, ki fölkap, és orrával hozzád dörgölődzik, miközben Emma Eames hangján halkan azt gügyögi: kuntyuli-puntyuli-muntyuli-kityikutyikám?

Pedigrés sárga kutyakölyökből azonosíthatatlan sárga korccsá nőttem ki magam. Úgy néztem ki, mint egy angóramacska és egy láda citrom keveréke, ám gazdasszonyom sosem fogott gyanút. Meg volt győződve, hogy ama két kutyakölyök, kiket Noé fölhajtott bárkájára, oldalági felmenőim voltak. Egy ízben csak rendőri segédlettel lehetett visszatartani, hogy be ne nevezzen a szibériai vérebek Madison Square Gardenben rendezett nagydíjára.

Nos, most a lakásról mesélek Nektek. A ház szokványos New York-i ház volt. A bejárati csarnokban márványborítás, az első emelettől fölfelé macskakövek. A mi lakásunkhoz három lépcsőfordulót kellett megmászni. Gazdasszonyom bútorozatlanul vette bérbe, és a szokásos bútordarabokkal rendezte be: 1903-as antik, kárpitozott szalongarnitúrával, harlemi teaház gésáit ábrázoló olajnyomattal, művirágokkal és egy férjjel.

Szíriuszra! Hogy sajnáltam én azt a kétlábút! Apró termetű ember volt homokszínű hajjal, bajusza vetekedett az enyémmel. Hogy papucs volt-e? Legalább 45-ös méret! Eltörölte az edényeket, és zokszó nélkül hallgatta, amint úrnőm azokról az olcsó, kopottas holmikról mesélt, amiket a második emeleti, mókusbundás hölgy a szárítókötelére aggatott. És minden este, amíg a vacsora készült, az ember egy madzagra kötve, sétálni vitt engem.

Ha a férfiak tudnák, hogyan múlatják az időt a nők, mikor egyedül vannak, sose nősülnének meg. Laura Jean Libbey, az asszonyom, némi mandulakrémmel a nyakán, mosatlan edények halmai közt, a jegesemberrel folytatott félórás eszmecsere után, régi levélkötegeket olvasgatva, savanyúságot majszolva és malátasört iszogatva, egy órát töltött azzal, hogy a szellőzőaknán át a szemben lévő lakást, a redőnyön lévő lyukon keresztül leselkedve megfigyelés alatt tartsa. És így tovább és így tovább. Húsz perccel férje hazaérkezése előtt rendbe hozta a lakást, megigazította a ruházatát, és varrnivalót vett elő, mint aki nagy munkában van éppen.

Kutya életem volt abban a lakásban! Majdnem egész nap a sarokban feküdtem és azt figyeltem, hogyan üti agyon asszonyom az időt. Néha elaludtam és azt álmodtam, hogy kóbor macskákat kergetek, fekete, egyujjas kesztyűt viselő nénikéket riogatok morgásommal, ahogy az minden rendes kutyától elvárható. Ám ekkor asszonyom lecsapott rám, és a szokásos gügyögéssel arcon csókolt. Mit tehettem volna? Kutyák nem rágcsálhatnak fokhagymát csókelhárításul!…

Egyre jobban sajnáltam az öreg Hubbyt. Macska legyek, ha nem így volt. Amikor sétálni mentünk, annyira hasonlítottunk egymásra, hogy az emberek észrevették a hasonlatosságot. A Morgan-féle taxik járta utcákon gyakran feltűnést keltettünk. Időnként fölhágtunk a decemberi hókupacokra a szegényebbek lakta utcákon is.

Egy este, amint így sétafikáltunk, és én igyekeztem legalábbis díjnyertes bernáthegyinek látszani, gazdám pedig minden erejét latba vetette, hogy ne olyan valakinek tűnjék, mint aki meggyilkolta az első útjába akadó kintornást, aki Mendelssohn nászindulóját játszotta, fölnéztem rá, és így szóltam, persze a magam módján:

– Miért vágsz ilyen savanyú képet, te kóccal bélelt homár? Téged nem csókolgat! Neked nem kell a szoknyáján ülni és hallgatni a locsogását, ami még egy zenés játék szövegkönyvét is Epiktétosz aforizmáivá változtatná! Hálásnak kéne lenned, hogy nem vagy kutya! Fel a fejjel, Benedict! Ne légy már ilyen átkozottul boldogtalan!

A házassági csődtömeg lenézett rám, majdnem kutyaszerű intelligenciával az arcán.
– Mi van, kutyus? Jó kis kutyus vagy. Úgy nézel rám, mintha beszélni tudnál. Na ki vele, mi nyomja a lelkedet? Macskák?
– Még hogy macskák! Mondhatom, szép is lenne!

Persze, nem értette. Az emberek süketek az állati beszédre! A kommunikáció azon szintje, ahol ember és kutya jól megérti egymást, sajnos csak regényekben létezik.
Az átellenben lévő lakásban egy hölgy lakott egy fekete, sárgásbarna terrierrel. A hölgy férje minden este felmadzagozta a kutyust, és sétálni vitte. A sétáról virágos jókedvvel, fütyörészve érkezett vissza. Egy napon körbeszaglásztam a kis fekete-barnát, és félrehívtam némi tisztázó beszélgetésre.

– Ide figyelj, ugribugri – mondtam. – Tudod, hogy férfiatlan dolog egy kutya mellett nyilvánosan a szárazdajkát játszani. Még sose láttam olyan hím kétlábút kutyához pórázolva, amelyik nem úgy nézett volna ki, mint aki meg akarja nyalni mindazokat, akik ránéztek. De a te gazdád mindennap olyan vidáman jön haza, mint az amatőr bűvész, akinek végre sikerült a tojástrükk. Mondd, hogy csinálja? Csak azt ne mondd, hogy szívesen sétáltat téged!

– Hogy hogy csinálja? – mondta a sárgásbarna. – Hát a természet gyógyítóerejét hívja segítségül. Amikor elmegyünk itthonról, olyan félénk az én gazdám, mint az a szerencsétlen flótás, aki csapd le csacsit játszik a kaszinóban, miközben körülötte mindenkihez kalapszám dől a pénz. Mire megjárunk nyolc ivószalont, már az sem érdekli, hogy a póráz végén kutya vagy törpeharcsa fityeg. A farkam végéből már kétinchnyi bánja a kocsmák csapóajtóival folytatott örökös küzdelmeket.

A varietébe illően kiváló ötlet, amit a terriertől kaptam, elgondolkodtatott.
Egy este, hat óra tájban, asszonyom elrendelte az egészségügyi sétát Apuci számára. Eddig titkoltam, de most elárulom, hogy engem hívott így. A fekete-barnát „Csipcsi-ripnek” hívták. Biztos vagyok benne, hogy én voltam a jobb, már ami a nyúlhajtást illeti, de az Apuci elnevezés valami olyan rémség volt, mintha zörgő konzervdobozt kötöttek volna az önbecsülésem farkára.

Egy biztonságos utca csendes pontján szorosabbra húztam őrzőm kötelékét egy vonzó, kifinomult jellegű ivószalon előtt. Egyenesen az ajtó felé nyomakodtam úgy szűkölve, mint a kutya az olyan sajtójelentésekben, amelyik éppen hírül adja a szerető családnak, hogy kicsi Alizt elnyelte a mocsár, miközben liliomot szedett a patakparton.

„A mindenségit – szólt az öregember vigyorogva -, kutya legyek, ha ez a sáfrányszínű szódáslimonádészerű kutyafi nem arra kér, hogy igyunk egyet. Lássuk csak! Mennyi ideje már, hogy úgy spóroltam a cipőbőrrel, hogy csak a fél lábamat támasztottam a bárbeli lábtartókhoz? Alighanem igaza van az ebnek.”

Tudtam, hogy csatát nyertem. Gazdám forró vizes whiskyt ivott egy asztalnál. Egy óra hosszat csak nyelte az újabb és újabb whiskyket. Mellette ültem, farkammal integetve a pincérnek. Közben ingyenkaját eszegettem. Ha a mama látta volna! Ő sosem adott volna ilyesmit nekem! Sosem cserélte volna föl a papa hazaérkezése előtt nyolc perccel a sarki delikátboltban vásárolt házi termesztésű zöldségeket az efféle étekkel.

Amikor a skóciai árukészlet kimerült, kivéve a rozsból készült whiskyt, az öregember eloldozott az asztal lábától, és kimanőverezett az ivóból úgy, ahogy a horgász ügyeskedi ki a lazacot a vízből. Kint levette a nyakörvemet, és az úttestre dobta.

– Szegény kutyus, jó kutyus – mondta. – Ne félj, nem fog többet csókolgatni! Pfuj, micsoda szokás! Kutyus, menj csak, menj, üssön el egy autó, és légy boldog végre!

Nem mozdultam. Farkcsóválva ugrándoztam az öregember lába körül, mint egy mopszli az ágytakarón.

– Te bolhás fejű mormotahajhász – mondtam neki -, te holdcsaholó, nyúlhajkurász, tojástolvaj vén kopó, hát nem látod, hogy nem akarlak elhagyni téged? Hát nem látod, hogy mindketten szerencsétlen flótások vagyunk, asszonyunk pedig a gonosz mostohánk? Téged konyharuhával, engem bolhakenőccsel és rózsaszín szalaggal kínoz, amit a farkamra akar kötni. Mért nem hagyunk itt csapot-papot, és mért nem leszünk barátok örökre?

Lehet, hogy most azt mondjátok, nem értett meg. Lehet, hogy így is volt. A forró vizes whiskytől átszellemülten, gondolkodva állt egy percig, majd így szólt:

– Kutyus, végül is csak egy tucat életünk van itt a földön, és csak keveseknek adatik meg, hogy 300 évig éljenek. Vesszek meg, ha még egyszer átlépem azt a küszöböt! És te is! Ez az utolsó szavam! Hatvanat teszek egy ellenében, hogy Vadnyugatra Tartó tacskóhosszal nyerni fog!

Nem volt póráz, mégis farkcsóválva, bolondozva követtem gazdámat a Huszonharmadik utcában lévő komphoz. Egész úton odáig jaj volt a macskáknak, és áldhatták teremtőjüket, hogy erős karmokkal vértezte fel őket.

A jerseyi oldalon gazdám így szólított meg egy mazsolás molnárkát majszoló idegent:
– Én és a kutyusom a Sziklás-hegység felé tartunk.
De legjobban akkor örültem, amikor gazdám megcibálta füleimet, mígnem vonítani kezdtem, és ezt mondta:
– Te közönséges, majomfejű, patkányfarkú, kénsárga lábtörlő fia, tudod, hogy foglak szólítani?

Apucira gondoltam, és szomorúan vinnyogtam.
– Petinek foglak hívni – mondta gazdám; és ha öt farkam lett volna, azt sem győztem volna csóválni, hogy az alkalomhoz méltóan viselkedjek.

Benyő Hedvig fordítása

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ