Keszthelyi György: Őszi félkörív
Belepusztulok ebbe az őszbe. Nem kötök szerződéseket, képtelen vagyok kezelni ruhatárát, hamisan merengő színeit. Nincs bizonyíték, jóra való szándék, nincsenek nyugalmas árnyalatok. Mint felszámolt műhely, elkopott esztergapad, nem működik bennem sem áram, sem hajtómű. Keresem a kulcsszót, persze elveszett. Az ajtók is keservesen nyikorognak, nem találom a gyógyszert, hiába a zsír, a gépolaj. Figyelni kell, az elővigyázatosság nélkülözhetetlen. Ez az évszak egy settenkedő, álruhás ügynök. Vagy tolvaj. Jó lesz vigyázni, megóv a paranoia. Továbbreped az ablaküveg, nem illik ilyenkor javítani sem, süllyed a házalap, szaporodnak a kátyúk, a veszett kutyák, hullanak a legyek, röpködnek a feslett istenek. Szóljak-e a hold sugaráról? Ott rejtőzne a könnyező romantika szimbóluma? Dehogy. Sötét, mint a haldokló holló utolsó perce. Ó, isteni megalkuvás, szenvedéllyel vártalak. Errefel itt a kísértet, a vallatótiszt. Begorombulunk. Bazmeg. Mi a frászt cselekszel te odafent?
Jobbra és balra, a szemközti házak falai mögött sóhajtoznak a cserepes virágok, valahogy úgy, hogy a süket is hallja. Ez a haldokló fény kiegészítése, a vérszegény hőmérséklet kritériuma. Kenyérhajat rágok, se kanál, se kés. Semmit sem ér a tettetett gondviselés. Riadt szempárok kérdezősködnek, könyörögnek, mindhiába. Senki sem képes egy hatékony megoldásra, amely elhozná az érdektelenség ajándékát. Kába az emberfia, fájóan tehetetlen, egyetlen mesterségünk van, egyetlen hivatásunk, egy sorban gyalogolunk itt, az alagútban.
Csak a hívatlan, lelkesedést követelő szó pereg folyton, erőszakosan, nyomul, kiszorít, helyet foglal bárhol, bizonyítja a nem létezőt. Vagyis saját magát. Hull, pereg, a domboldalakról, gátakat szakít át, elárasztja a városokat, a kis falvakat megsemmisíti. Csak rosszabb ne legyen. Erre mondják azt is, hogy végtelen tűréshatár. Elvégre élőlények vagyunk, akár a fű vagy a fa, talán a kő is. Fene tudja. Veszíteni tudni kell, ha úgy szól a parancs. Ez nem trópus. Se majom, se narancs. A sánta ember is énekel, ha kell.
Eldőlnek a rég megcsonkult hidak, nincs több átjáró, éhen döglött a ló, kézenfogva indulhatunk el a hosszú kerülőuton. Kézenfogva vagy teveháton. Tudom, ez marhaság, de hátha… ennyi maradt meg és a makacs nátha. Meg a paraszt görbülő háta. De szépen játszadozom, mint egy idióta. Erre tanít a rend és a rendszer. Nem bánom. Vagyok valaki, látnak, átéreznek.
Fekete kabátba rejtőzöm, petróleumlámpával járom körbe a házat, magammal kergetőzöm, helyesebben: emlékeimmel, alaposan megfigyelem az árnyékok, a fények hancúrozását, hol szaporodnak, mint a nyúl, hol döglenek, szintén mint a nyúl, mégiscsak erre lesz egyszer a visszaút. És ha nem lesz? Ott a kiszáradt kút, békák tetemeit ravatalozza. Él, tavékenykedik, akár a cementből égig nyúló fenyőfa. A zöld veranda még maga a nyár. Mindig az volt. El tudom képzelni a közeli tavat, a csónakokat, pár percre érvénytelenítik az összes képtelen gondot, gondolatot.
Megnyitom a hideg és a forró csapokat. Zuhog az átmeneti eső, eloltom a lámpát, besötétedik.
Adjátok nekem az országot, a várost! Főzzön már egy teát vagy kávét valaki…
A kaszáspókok higgadt mozdulatlanságba merevedve élnek a fürdőszobában. Nem kérnek senkitől engedélyt, az emberi megértésre alapoznak. Kitartanak, nem hátrálnak, ugyanúgy, mint a sejtés, a sejtburjánzás, vagy mint a felejtés, mint a megkövült ősállatok. Hálójuk, vagyis lakásuk láthatatlan, ahogy életük értelme is annak tűnik. Az is lehet, hogy évezredek óta ugyanazokban a szőtt körökben állnak, lábuk egyre nyúlik, míg egyszer csak átölelik az egész várost. Nemsokára se kezem, se lábam, se érzékszerveim, egyetlen megmaradt sejtem is felére csökken. Felfalnak az óriás kaszáspókok, de nem nyúlok hozzájuk most, míg sebezhetőek, nem zavarom őket, tisztelem jogrendszerüket. Egyébként is a zavartalan magány, a kulcsra zárt gondolatok mecénása vagyok. Előmászom csuromvizesen, hív a kötelesség. Tapogatózom, mint a vakok. Már nem vagyok otthon. Nem enyém a ház, a város, az ország. Számtalan fal, kerítés között élek. Belső rendeletek szolgája, szűk szabadságban.
Továbbzarándokolok az olajlámpával, ez már igen! Senki sem néz rám, nem is keresek erre magyarázatot. A szellemek elvégre szabad és rejtett maradványok. Viszonylag hosszú az út, kikötök a másik berendezkedés gyári dudáinál, amelyekre már régóta nem hallgatok. Miatyánkot és egy tobozokkal díszített fenyőágat hagynék a láthatatlan síremléknél.
A szomszéd már nem jár. Hálni lófrál belé a lélek. Reggel, délben és este etetjük, tüzeket gyújtunk, oltunk kis szobájában. Imádja a csokoládét és persze a cigarettát, a koporsószeget, amely sosem kegyelmez. Mohón szívja tüdőre a füstöt. Nem tudni, meddig, ez már nem téma. A test véget ér, abbamarad, a siralomház lebontja a lelket. Letépi, eltüzeli. De haladnia kell az eseménynek, fejlődnie, tágulnia kell, ebből áll össze a massza. Ugye megmondták egyszer, hogy minden átalakul? Naponta háromszor tönkremegy az ember a kétségektől, az optimizmus csak enyhe csillapító, langyos lábvíz. Még nem gyúlt lángra a ház, de mintha vihart jelző felhők borítanák az ágyat, villámokat ígérnek. Esténként átüzen a harang, békét hirdet, néma kakas áll a templomtetőn, valamennyire elmosódik a kép, pasztellszíneket ölt, enyhül a fények lázongása. Istené és emberé, istenemberé (?) a világ. Hiába vesz körül az embertelenség, az ellentmondás, ezt az oldalt kihagyjuk, tovább lapozunk, mert beszorultam ide, írott és írásra váró betűk közé. Időnként lesétálhatnék azokon az omladozó cementlépcsőkön, amelyek a beteg kerttel kötik össze a házat, de nem teszem. Látom az alsó raktárt, a kidobott hűtőszekrényt, a feltekert drótkerítést és a többi értékes kacatot. Tántorog az élet, erre meg arra, rádöbbenek, buszjegyem sincs. Se szárnyaim. Viszonylag begyepesedtem, ez a szabály, a lehetőség.
Manhattanból sem látogat meg többé az okos tanár úr, akivel az üres káponában saját temetéseinkről beszélgettünk. Arról, hogy mi lenne kevésbé látványos, ünnepélyes és költséges. Időnek idejében elégettette magát, hamuvá vált, nemsokára a többi kontinens következik En Gros. Egyelőre jönnek az új vírusok, megint jönnek, nem is kopogtatnak, kezet fogunk, bemutatkozunk és lezserül elbaszunk néhány évet, amíg ez a film is véget ér. THE END. Így, szépen, határozott névelővel. Ma hogy van? Fogalmam sincs, nem járok moziba.
A négyemeletes régi tömbház, amely már mindenkinek kellene és ahova éjszakánként visszaköltözöm, ott görnyed, zuhanásra készen.
(Egy készülő mű részlete)
Pusztai Péter rajza