2009. IV. 30. csütörtök – Szanatórium

6 óra tájt ébredtem, a tegnapi nap „virrasztását” kitoldtam. Zoltán bátyámmal viccelődtünk, mérgelődtünk, állandóan lejmolnak. Nincs! – ennyi balsors után meg kell végre tanulnom. Megélénkült lelki életem. Zoltán bá-t nem érdekli, eltereli. Nekiláttam Hegedűs őrnagy úr számára a levélnek. 4 oldal lett. A teljesség igénye nélkül. De olyan, mint egy szerződés – az én felfogásom szerint -, nem nyúlhatok hozzá, aláírhatom csak, vállalni a következményeit, és továbbmenni. Mert sok lényeges dolog kimaradt, s ami bennrekedt, még folyamatában elő kell jönnie. Nem szép úgy vádat emelni, hogy nem egészen fixek a tényállások. Patologikus viszonyban állóképek vannak. Ahol többszereplős az esemény, ott köztudat és egyén ambivalenciája lép fel. Én vagyok a sértett, de nincs igazam, félig-meddig magamnak kerestem a bajt. A többi ideológia és kifogáskeresés. Látni nem csupán a szemével lát az ember, maga kárán tanulni időveszteség. A megoldatlan problémák vektoreltolása. Önismeretre születünk, a kereszténység tudati vallás. Aki tisztában van a viszonyok veszedelmességével, kerüli embertársait. Tárgybirtoklás, tulajdoncsere – mint álszereteti gyakorlat. Adni se, kérni se jó – teremts, légy találékony és ne szenvedélybeteg. A mérték megtalálása – önzés és adózás. Közösség nélkül van boldogság? – kérdezte tegnap a pünkösdista hölgy. Ma: kikapálta a szoborkertet. S én tudom tapasztalatból, milyen a buta kertész.

(Folytatjuk)