Interjúsorozat B. Tomos Hajnallal

Hadd essen szó az élményagról is – feltűnt nekem egyik korábbi részben, hogy te tiltakoztál a kisebbségi sors kérdésével kapcsolatosan, mármint hogy te nem érzed annak a hátrányait. Azt mondtad, hogy a költő saját meglátásait, érzelmeit megszenvedett tapasztalatát viszi be a versbe, így lesz belőlük „univerzális üzenet”. Megkérdem most mégis: többféleképpen vagy kisebbségi: csángóként a magyar közösségben, magyarként Romániában, női költőként a férfiak által dominált irodalmi életben – mindez nem tapasztalat, amit meg kell írni, „lírává párolni”?

– Azt hiszed most, végül szavamon fogtál, azzal, hogy a „kisebbségi státusz” talán minden változatát fölém tornyozod. Én egyiket sem élem meg a hátrányos, a kirekesztett ember álláspontjából. Magyarán: nőként épp olyan költőnek érzem magam, mint bármely férfi aki az én alkotásaim művészi szintjén ír (ha ilyen frappánsan egyáltalán fogalmazni lehet ezesetben), a magyarok közt pedig csángó mivoltom csak valami többletet jelenthet számomra, hiszen belenőttem, magamba szívtam e nagyszerű nép-vidék minden értékét, szellemi szépségét. Magyarként úgy beszélem a román nyelvet, ismerem a hagyományokat, értékeket, mint bármely „hétköznapi” román ember, szeretem és tisztelem eredeti népművészetüket, a valóban értékes irodalmi alkotásokat. Ergó: a különbséget szerintem nem ezek a szereotip „skatulyák” hozzák, hanem a képességek, a kvalitások, az igazi emberi érzelmek minősége. Kisebbségben manapság csak az érezheti magát, aki ezt fogyatkozásaival, ellenséges viselkedésével, a másság iránti tolerancia visszautasításával kiérdemli.

Hogy téged semmilyen megkülönböztetés nem ért, illetve semmilyen kisebbségi panaszod személy szerint nincsen, elfogadom, viszont a mai Romániában is eléggé hangsúlyosak a kisebbségi panaszok – kérdem hát: kisebbségben mégsem gondolkozol? Ha jól olvasom az eddigi verseid, ha közösségben fogalmazol, a szüleid, rokonaid képe villan fel, elég az vajon?

Tollforgatónak valószínű nem elég csupán közvetlen környezetével, szűkebb pátriájával foglalkozni. Én azonban sohasem éltem székely vidéken, nem ismerem a máramarosi, a bánáti, a partiumi magyar sérelmeit, melyek miatt oly hangsúlyosakká váltak az utóbbi időben a kisebbségi panaszok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem tudok róluk, vagy ha tudok is, elzárkózom előlük, hanem egyszerűen nem élem meg nap mint nap azokat a hátrányokat, mellőzéseket amelyeket ők. S akkor hogyan is „zengedezzek” költőként olyasmiről, amit úgyszólván nem érzek a saját bőrömön, ami nem az én orromat fricskázza. A riporter elmehet bármely vidékre, érdeklődhet a tényállásokról, kikérdezheti az embereket és általuk esetleg kiállhat ügyükért, de a költőnek éreznie is kellene azt amit ők. Persze létezik empátia, emberként én is beleképzelhetem magam mondjuk egy székely anyóka helyébe, meg is érteném nagyjából, miért érzi magát a többségiek által kitaszítottnak, esetleg kigúnyoltnak, miért érzi azt, hogy nap mint nap megfosztják elemi jogaitól, de ha erről verset is írnék, szélhámosnak érezném magam.

Ha a kérdést kissé lazábban fogjuk fel, rájövünk, hogy a versnek – és itt kimondottan a lírai hangvételűekre gondolok – nem is az a szerepe, hogy konkrét sorsokról, jogokról, nemzetiségekről regéljen. Pusztán átélt hangulatokról, érzelmekről, általános emberi gondokról-bajokról vagy éppen örömökről szól, függetlelül attól, hogy mi idézte őket elő. Ezért üzennek az én verseim a nagybetűs Embernek és nem külön a kisebbséginek vagy a többséginek.

Kérdezett: Gergely Tamás