1965. december 11-én Az ember tragédiája ment a sétatéri színházban.

Jött a falanszter-jelenet. Ekkor még nem gondoltam, hogy az a rendszer is valamiféle falanszter, amely e pillanatban olcsó bársonyszéket tol alám két óra magas művészet fejembe töltése végett, míg ugyanekkor másokból kínos vallomásokat csikar ki, néhányukat besúgóvá gyomroz, sőt, „indokolt” esetben egyeseket megfoszt magától a materialista léttől is. Csak arra emlékszem, hogy a szünetben — a késői óra miatt — igyekeztük elkerülni a távolról felismert igazgató nénit, akitől dorgálást kaphattam volna az „éjszakázásért”, de talán kötelességének érezte volna jelenteni is, hogy családunkat együtt látta egy gróffal. Aztán — úgy emlékszem — végül mégiscsak megtörtént a találkozás és az udvarias köszönés. „A nyakazás ezúttal elmarad”-t.

Budapest, 2015. XII. 11