A Búcsúkoncert című, le­gendás Egyed Péter-ver­seskötet­ben ol­vas­hat­juk a követ­kező so­ro­kat:

„éve­ken át egy dalt hal­lot­tam, tu­dom,
mások is: több pa­tak zon­go­rajátékából
néha kivált a fák között for­golódó szél
víg trom­bitája, a kagylók mélyvízi morgását
meg­szakították a sirálysípok, la­vi­na dübörgött,
majd madárkóru­sok szakították fel a han­got,
bar­lang­ha­ran­gok kong­tak a föld ölében, s a
vércsek­la­rinét, akár egy mai or­go­naszóló
vagy szin­te­tizátor­fu­tam.”

Azok­ban az időkben, ami­kor Egyed Péter költői-írói pályáját kezd­te, a vers va­la­mi tágas, iro­dal­mon túlmu­tató életérzésnek volt az egyik ki­vetülése. Vol­tak más ki­vetülései is: a rock­ze­ne megélése például. A Ko­runk Beat nem­zedék című lap­számában Egyed Péter megírta, ho­gyan vált ez élet­formájává néhány évig. És ugyan­en­nek a kri­ti­kai lendüle­tet és a fel­sza­ba­dulás extázisát ötvöző életérzésnek a ki­vetülése le­he­tett a het­ve­nes évek­ben pa­ra­dox módon a teória nyelvének meg­találása, ame­lyikről Tamás Gáspár Miklós ak­ko­ri­ban azt mond­ta, a leg­de­mok­ra­ti­ku­sabb meg­nyi­lat­kozási for­ma, hi­szen el­sajátíthatóak és meg­vi­tat­hatóak a játékszabályai, míg a ki­nyi­lat­koz­tatások nyel­ve, amely korábban jel­lemzőnek tűnt az erdélyi közbeszédben is, nem ilyen szabályok sze­rint működött.
A de­mokrácia szel­le­mi te­rei, a sza­badság fi­lozófiái – és minden­nek a nyel­vi álla­pot­raj­za: ezek a motívu­mok végig­vo­nul­nak Egyed Péter egész iro­dal­mi, gon­dol­kodói pályáján.
Egy életműdíj al­ka­lom az összegzésre – ahogy maga a ta­valy meg­je­lent Iro­dal­mi ros­ta című gyűjteményes kötet is ilyen összegzés volt. A több mint 700 ol­da­las mun­ka végig­ol­vasása kiváló le­hetőséget kínál bárki számára, hogy átgon­dol­has­sa az erdélyi ma­gyar iro­da­lom néhány közpon­ti kérdését.
Az egyik az iro­dal­mi/​kultúrabe­li nem­zedékek kérdése. Egyed Péter azok közé tar­to­zik, akik az iroda­lomtörténészek el­fo­ga­dottá vált ter­mi­nológiája sze­rint a har­ma­dik Forrás-nem­zedék al­kotói: azok közé, akik a het­ve­nes évek elején-közepén kezdték pályáju­kat. Nyi­tottság, igényesség, kísérle­tező kedv, színvo­na­las te­o­re­ti­kus tájékozódás – ezek­kel egészíteném ki nem­zedéki érte­lem­ben is azt, amit a mon­dandóm elején a fel­sza­ba­dultság életérzéséről, kri­ti­kai tájékozódásról mond­tam. Azok­hoz a messzi­re sugárzó ener­gia­források­hoz, ame­lyek­kel kulcs­szó-szerűen ezt a ge­nerációt jel­le­mez­ni le­het, Egyed Péter­nek meg­határozó módon volt köze – az egyik ilyen sugárzó je­lenlét a Bret­ter Györgyé, aki­nek az életművét, fi­lozófusi és esszéírói örökségét Egyed Péter gon­doz­ta és gon­doz­za ta­nulmányok, mo­nog­ra­fi­kus fel­dol­gozások és egyéb tovább-gon­dolások révén, tanítványok újabb nem­zedékeitől körülvéve. A másik kulcs­szó az Ech­in­ox folyóirat, az a három­nyelvű ko­lozsvári diáklap, amely­nek egy­be­hangzóan leg­jobb­nak minősülő éve­i­ben a ma­gyar ol­da­la­kat Egyed Péter és Szőcs Géza szer­kesz­tették. Itt jut­hat­tak pub­likációs felület­hez azok a fi­a­ta­labb szerzők ek­ko­ri­ban, akik re­bel­lis szel­lemükkel a leg­kevésbé al­kal­maz­kod­tak a ko­ra­be­li írott és írat­lan elvárások­hoz. Ha a nem­zedékhez tar­tozásnak nem csupán a tényét próbáljuk rögzíteni, ha­nem az erre vo­nat­kozó ref­le­xióra is kíváncsi­ak va­gyunk, ha a közös emléke­zet rostáján ki­hul­lott, iz­gal­mas szerzők után nyo­moznánk, ol­vas­sunk Egyed Pétert.
A másik nagy téma, ame­lyik­kel összefüggésbe hoz­ható Egyed Péter pályája, az intézmények kérdése. Egyed Péter a le­gendás, Do­mo­kos Géza-féle Kri­ter­ion Könyv­ki­adó szer­kesztője volt hosszú időn ke­resztül. Azok az írások, ame­lyek az Iro­dal­mi ros­ta című kötet­ben a Kri­ter­ion­hoz, a Ko­runk­hoz, A Héthez és az őket működtető szer­kesztőkhöz kap­csolódnak, arról győzhet­nek meg bárkit, hogy egy kultúra pro­fil­ja az intézménye­in ke­resztül ra­gad­ható meg leg­pon­to­sab­ban – intézmények nélkül nin­csen kul­turális élet. Ki­derül vi­szont az is, hogy ráter­mett, vállalt fel­ada­ta­ik­nak meg­fe­lel­ni tudó em­be­rek nélkül nin­cse­nek intézmények. Egyed Péter munkájának nyo­ma ott van, meg­ta­pint­ható a Kri­ter­ion Könyv­ki­adó számos kiváló könyvében. És természe­te­sen ott rejtőzik va­la­hol ab­ban a tárgyi környe­zet­ben is, ame­lyik az erdélyi ma­gyar nyelvű fi­lozófia­ok­tatás rend­szerváltás utáni sza­kaszát jel­lem­zi. Ha va­la­ki az intézmények anyag­szerűsége után nyo­moz­na, ol­vas­son Egyed Pétert.
Végül, de nem utolsó sor­ban Egyed Péter nagy témáinak egyi­ke maga a kri­ti­ka, a szó leg­szűkebbtől legtága­sabb értelméig. Az Iro­dal­mi ros­ta alapján fel­idézhető és megidézhető az a szép történet is, ame­lyik a „Pezsgő-díj” történe­teként vált is­mertté – ami­kor néhány romániai ma­gyar kri­ti­kus, köztük Egyed Péter, éves számvetése­i­ben a min­den­ko­ri előző év könyv­terméséről rendkívül pon­tos mon­da­to­kat tu­dott ki­mon­da­ni, egy olyan belső sza­badság megéltségét tanúsítva, ame­lyet külső korlátozások­kal nem le­he­tett el­ven­ni tőlük. Kri­ti­ka volt ez a szó leg­klasszi­ku­sabb értelmében, iro­dal­mi művekről szóló, sza­ba­don érvelő beszéd, és kri­ti­ka volt tága­sabb érte­lem­ben is – men­ta­litások, élet­formák, intézmény­rend­sze­rek kri­tikája. Ha va­la­ki érzékel­ni, nem csupán érte­ni próbálná, hogy mit is je­lent valójában a kri­ti­ka, ol­vas­son Egyed Pétert.
Sok­ol­dalú al­kotót díjaz ma Méhes György-nagydíjjal az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája. Egy kiváló költőt, prózaírót, esszéírót, kri­ti­kust, szak­tudóst – vol­taképpen máris egy több életműre ele­gendő tel­jesítményt. És egy olyan em­bert is díjaz ma az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája, aki intézménye­ket hor­doz magában. Szívből gra­tulálok a díjhoz.

El­hang­zott az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája (EMIL) díjátadó ünnepségén: Ko­lozsvár, 2015. de­cem­ber 12.

Forrás: eirodalom.ro