Az ablak előtt ült a lakótelepi beépített konyhaasztalnál, és reggelizett. Vajas kenyér, tea, mint minden reggel. És egyedül, mint minden reggel.
Az asszony korábban kel, mint ő. Korábban kezd, és messzebbre jár dolgozni. Eleinte ő is kiugrott az ágyból az óra csörgésére. Egymást kerülgették a falatnyi fürdőszobában, hogy együtt ülhessenek az asztalhoz. Ági ragaszkodott a közös reggelihez mert különben anélkül ment volna dolgozni. No igen, amíg egyedül élt, nem sokat adott az efféle formaságokra. Útközben vett valamit a közértben, aztán bent megette. Már amikor jutott rá ideje. Ha nem, elnyelte a szemétkosár.
Aztán egyre gyakrabban fájt a gyomra. Nem élesen, csak úgy tompán, mintha odaütöttek volna. Az orvos azt mondta, ha nem akar kés alá kerülni, radikálisan csökkentse a kávéadagját, és szigorúan tartsa be a napi háromszori érkezési rendet. Negyven fölött már nem vigéckedhet az ember…
Akkortájt találkozott Ágival. Diétás nővér egy budai kórházban. Úgy bánt vele, mint egyeskével a kettes belen. Két hét alatt leszoktatta a kávéról, előírta mit egyen, és mikor. Ő meg engedelmeskedett neki. A fene tudja miért, szó nélkül belement a játékba. Igen, talán épp ez a dolog lényege; játéknak vette az egészet. A gyomorfekély elmúlt, Ági maradt. Olyannyira maradt, hogy elvette feleségül. Hmm… és már ennek is tíz éve lesz áprilisban…
Igazán nem panaszkodhat, rendes asszony az Ági. Egy hangos szóváltás se volt köztük a tíz év alatt. Meg csinos is, kívánatos. Igaz, néha hullafáradtan esik be az ajtón, de hát tudomásul kell venni, hogy az ő órája is elütötte már a negyvenet. Viszont ha úgy igazán elemében van, akár egy húszéves csitrivel is fölveszi a versenyt még a szexben is. Hajaj… És hogy tud bánni vele… Te jóságos Isten, azok a gömbölyded formák, meg ahogy csókol… Szóval direkt neki teremtették. Mióta őt ismeri, nem is volt szüksége senki másra. Minek is Kísérletezett volna? Annyi mindenben csalódik az ember nap mint nap, hülyeség lenne épp a legfontosabbat kockáztatni.
Már vagy három éve házasok voltak, amikor egyik reggel fejfájósan, rossz hangulatban ébredt. Nem volt kedve fölkelni.
– Jól van – mondta az asszony -, nekem sietnem kell, de te még nyújtózhatsz egy félórácskát. Elkészítem a reggelidet. De megedd nekem, mert különben kikapsz este, ha hazajövök!
Hát így kezdődött. Azóta reggelenként egyedül ül az ablak előtt, unottan rágcsálja a vajas kenyeret, és öt emelet magasból nézi az utcát. Soha nem történik semmi érdekes, de azért nézi. Ablak van, szeme van, távolra kitűnően lát…csak az olvasáshoz kell a szemüveg.
Ott szemben, a hatodikon lakik egy kövér öregasszony. Nyaranként minden délután kiül az erkélyre, onnét lesi a szomszédokat. Tavaly napernyőt szereltetett az erkélyre, de még így is látszik, mennyire izzad. Ez a kíváncsiság ára. Két éve halt meg a férje. Azóta albérlő lányokat tart az egyik szobában. De milyeneket?! Annyira óvja a jó hírét, hogy csak a legrandábbakat engedi be. Nyilván ő maga az etalon. Az albérlője csak csúnyább lehet. Talán még a bérleti díjat is ennek alapján szabja meg. És micsoda undorítóan házsártos lehet, hiszen soha, még véletlenül se lépett be azóta férfi a lakásba. Mit is keresne ott ennyi randaság között?…
Most mégis, mintha egy férfi állna az ablakban. A függönyt igazgatja. Egy férfi. Igen, most már egészen jól látja, hozzá hasonló korú, erősen őszülő férfi. Szemüveges. Az erkélyajtónál meg egy nő áll. Az is olyan őszes forma. Mi a fene, csak nem költözött el az öregasszony? Vagy meghalt volna az is? Elég idős lehetett már, ezt a lehetőséget se lehet kizárni. Egész télen nem látta. Csak néha – néha a csúnya albérlő lányokat. Azokon meg nincs mit nézni. De ha jól utána gondol, az utóbbi hetekben azok se adtak életjelt magukról…
Tehát új lakók költöztek a szomszéd házba. Ez a felismerés annyira izgalomba hozta, hogy majdnem magára borította a teásbögrét. De miért? Miért izgatja őt ennyire ez a dolog? Mi köze hozzájuk? Semmi. Tavaly legalább három lakásba költöztek új lakók, és egyik se érdekelte különösebben. Most se érdekli. Hát akkor? Hát akkor megiszod a teádat, és indulsz a buszhoz! – mondta magának. – És nem viselkedsz úgy, mint egy pletykás vénasszony!…
Ezzel le is zárta magában az új szomszédok ügyét. Hanem amint magára vette a ballonkabátját, eszébe jutott, hogy az asztalon felejtette a bögrét. Ági pedig nem szereti, ha beleszárad a kosz. Berakta hát a mosogatóba, és ráeresztette a vizet. Hadd ázzon. Közben csak úgy fél szemmel kisandított az ablakon. Az erkélyen egy fiatal nő állt. Illetve dehogyis állt, ruhákat teregetett egy kihúzott spárgára. De micsoda nő! Ahogy hajladozott, egyik válláról a másikra hullámzott a hosszú, fekete haja. Sudár termet, karcsú derék, gyönyörű, ringó csípő, meg azok a hintázó, telt mellek… Valami rövid, otthonkaszerű ruhát viselt. Amint lehajolt, úgy tetszett, mintha kivillant volna alóla egy falatnyi, fehér bugyi. Nemcsak úgy tetszett, hanem valóban ki is villant – állapította meg később magában. – Végtére is nagyon jó az ő szeme, távolra jobban lát, mint fiatal korában, csak az olvasáshoz használ szemüveget.
Aztán a nő csipeszeket rakott a ruhákra, és bement. Ő meg csak állt az ablakban, mint egy sóbálvány, és nézett kifelé. Nézte a hűlt helyét az erkélyen, mint egy megbabonázott kamasz. Aznap reggel negyed órát késett a munkából, ami az utóbbi tíz évben nem fordult elő vele.
Másnap reggel alig várta, hogy a felesége kitegye a lábát a lakásból, odaült az ablak elé, és mereven figyelte az erkélyt. A reggeli se kellett, csak őt láthassa. Őt, az isteni, az ördögi, a mit tudom én micsoda nőt, azt az édes kis boszorkát, aki első látásra így megbabonázta.
Ő azonban nem mutatkozott. Se aznap, se a következőkön. Már – már azt latolgatta, hogy szerelőnek vagy valami ellenőrnek adja ki magát, s így kopogtat be a lakásba, de tettrekészségét mindig legyőzte a lustasága. Azzal vigasztalta magát, hogy amilyen peches, bizonyosan egy másik lakásba csöngetne be. Ha mégsem, akkor a nő nem lenne otthon.
Tavasz volt, napról napra melegedett az idő. Érezte, tudta, hogy előbb – utóbb meg fog jelenni a lány az erkélyen. Lelki szemei előtt látta őt hol piros, hol meg kék fürdőruhában, s csupán akarnia kellett, hogy az is lehulljon róla.
Egyik délután valóban megjelent. Kinyitotta a nyugágyat, és kéjesen felkínálta magát a napsugaraknak. A bikinije se nem piros volt, se nem kék, hanem zöld, de olyan falatnyi, ami biztosabban elindította a férfi fantáziáját, mintha nem is lett volna. Aztán gondolt egyet, és ledobta a melltartót. Az erkély üvegfalán tökéletesen átlátszottak az idomai.
Ági éppen délutános volt, semmi se zavarta a férfit abban, hogy kedvére legeltethesse a szemét a szomszédlány bájain. Sarkig kitárta a konyhaablakot, aztán egy könyvet vett a kezébe alibinek, hogy bárki láthassa, akit érdekel, hogy ő olvas.
Néhány nap telt el így, míg rászánta magát a jeladásra. Persze csak óvatosan, nehogy valaki félreértse, vagyis , hogy megértse. Odaállt az ablak elé, és tornázni kezdett. Karnyújtás, karkörzés, derékhajtás, légző gyakorlat, meg ilyesmi. A lány nem reagált. Ekkor jött a fejkörzés, amely akár hívogató mozdulatként is értelmezhető. Semmi. Erre a karjával tett olyan mozdulatokat, mintha hívna valakit, aztán meg a szíve tájékát kezdte el dörzsölgetni a tenyerével.
A lány fölült és széttárta a karját. A férfi intett neki. Ő meg vissza. Aztán elfordult, és rá se nézett többé.
– Észrevett a kis boszorka – nyugtázta magában. – Tehát ő se közömbös irántam. Végtére is nem vagyok én még olyan öreg, hogy csak úgy átnézzenek rajtam a nők… Gondolom, ő is jóval túl van már a húszon. Nem is olyan nagy a korkülönbség. Harminc év? Mit számít ez manapság? Különben is van olyan nő, aki eleve az érett férfiakat szereti…
Másnap ő is fürdőnadrágra vetkőzött, úgy állt ki az ablak elé gimnasztikázni. Büszkén mutogatta kidagadó bicepszét. A lány az erkély korlátjára támaszkodott, és mosolyogva nézte. Még biccentett is, mintegy elismerésképpen. Aztán intett valamit – amit ő képtelen volt megérteni -, és beszaladt a szobába. Néhány perc múlva az utcán látta sietni a buszmegálló felé. Gyorsan fölöltözött, utána rohant, de már nem találta sehol.
– A kis csacsi…- morgolódott magában. – Érthetőbben is tudtomra adhatta volna, hol akar velem találkozni. Most aztán várhat. Gondolhattam volna, hogy nem mer följönni hozzám. Biztosan Ágitól fél. Vagy engem félt a balhétól? Hát persze…
Amikor másnap meglátta a lányt az erkélyen, levette a falról a nagy órát, azzal állt ki az ablakba. A hetesre tekerte a kismutatót, és rábökött az ujjával, mutatván, hogy akkor várja a buszmegállóban. A lány is integetett valamit, aztán egy puszit dobott felé, és beszaladt a szobába.
– Hát ezzel megvolnánk…- domborította ki a mellkasát. – Ma este az enyém lesz… És megtudhatja, milyen egy igazi férfi.
A szekrényből kivette az ünneplő fehér ingét. ” Nem ártana átvasalni kissé, de nincs rá idő – gondolta. – A nadrág éle se az igazi…” Aztán a nyakkendők között válogatott. A fekete cipőt viszont muszáj volt kipucolni. Több, mint tíz percbe telt. Az az átkozott óramutató meg úgy megindult, mintha kergették volna…
Tavaly a buszon egy fiatal lány sodródott mellé. Az is ilyen hegyes – begyes baba volt. Annyian voltak abban a szardíniás dobozban, hogy szinte egymásra feszült a testük. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki simogatja a combját. Ő volt az, hát persze… No, de ő sincs fából, naná, hogy az ő keze is felfedező útra indult… Egy megállóval előbb szállt le a lány. Intett neki, hogy menjen vele, de épp aznap estére volt színházjegyük… Ez a pech….Ezt a lehetőséget azonban nem hagyja ki! De nem ám! Lehet, hogy ez az utolsó…Lehet…
A virágüzletben elbizonytalanodott. Milyen virágot illik vinni manapság egy fiatal lánynak az első randevúra? Rég volt már… no meg a fene tudja, hogyan változtak a szokások azóta…
– Megkérem, uram, szíveskedjék kiválasztani, mit óhajt venni, mert zárok – szólt rá az elárusítónő.
– No igen, persze…- mondta megfontoltan. – Mondja; van valami szép, friss , piros rózsája?
– Épp az előbb vittem be a raktárba. Ha az egészet elviszi, kihozom.
– Jó, de mennyi az az egész?
– Van vagy tíz – tizenegy szál.
– Egye fene, adja ide mindet!
Így esett, hogy tizenegy szál celofánba csomagolt égő piros rózsával rohant a már indulni készülő buszhoz. Még integetett is a sofőrnek, nehogy elinduljon nélküle, mert messziről látta fölszállni a lányt.
És sikerült. Igaz, ahogy fölugrott a hátsó peronra, már csukódott is az ajtó, és beszorította a csokrot tartó jobbját, de észrevette a vezető, és kinyitotta az ajtót.
Semmi baj – gondolta -, kicsit fáj, de majd elmúlik. Az a fő, hogy itt van ő, a bűbájos kis boszorka, és ma este az övé lesz. A többi nem számít.
Ő ott állt a kocsi közepén, s a jobb kezével fogta a kapaszkodót. Így nyújtózkodva még jobban kidomborodott a melle. Gyönyörű…Mit gyönyörű, egyszerűen csodálatos! És már majdnem az övé…
Előre furakodott a tömegben, egészen a háta mögé. De nem szólt, nem akarta, hogy idő előtt észrevegye. Majd… Egyelőre elég volt annyi, hogy a közelségét érezze, beszívhassa a haja illatát.
Egy férfi állt a lány mellett. Nem túl közel, ahogy a buszon szoktak kapaszkodni az utasok. Nevetséges figura. Nyilvánvaló, hogy semmi közük egymáshoz, csak egymás mellé kerültek a buszon. Fekete bőrdzseki volt a pasason, afféle jancsiszögekkel kivert maskara. A zsíros, barna haját befőttesgumival fogta copfba a tarkóján. A tévében látott hasonlókat a kemény rock – koncerteken. Szánalmas figura… Hozzá képest meg…
Egyszer csak megszólalt előtte a férfi.
– Láttad azt a seggfejet a hátsó ajtónál a csukrétájával?
– Ühüm…- vihogott föl a lány. – Grószmuter lovagja a’ la tizenkilencedik század.
– Jó fej, de seggfej…- énekelte a fiú.
– Ott lakik fölöttetek, az ötödiken. Valaha sportoló lehetett a tata, minden nap tornázik egy sort a konyhaablakban. Rajta röhög az egész ház…
– Honnét tudod?
– Mindig akkor adja le a műsorát, amikor veled kommunikálok az erkélyen.
A busz éppen egy megállóhoz közeledett. Fogta a celofánba csomagolt égőpiros rózsáit, becsúsztatta a zakója alá, és tülekedni kezdett az ajtó felé.
– Szabad? Szabad? Engedjenek, kérem, szeretnék leszállni!
– Akár előbb is meggondolhatta volna magát!

*

Már ágyban volt, sőt szundított is egyet, mire hazaért az asszony. A kulcs csörgése ébresztette föl.
– Nahát! Ilyen figyelmes férjem is csak nekem van…- érzékenyült el Ági, és megszagolta a vázában illatozó rózsákat. – Tizenegy szál tűzpiros rózsa… Ma tizenegy éve volt az első randevúnk.