Rab madár pihent a tölgyfa alatt egy akkora kövön, mint tizenkét apostol gazdagsága együtt. A kő akkora volt tényleg, mint egy kalendárium, de a mi emberünk azon is tudott aludni. Nos, maga a teljes ember erre nem fért rá, mert a fejnek simogatóbb volt a moha, a  kéznek pedig mégis jó volt ölelni azt, hisz már csak ez maradt neki, szabadságára.
A bogáti harang ébresztette fel hideg merevségéből, hang, amely néki isteni álom volt a hosszú rabság után. Merevedett karját nehezen húzta ki feje alól, ruhája teljesen elázott a moha buzgó nedvétől. Mert a mohának sincs egyéb dolga, mint zöldebbet játszani ezen a friss hajnalon, itt az erdő szélén, annak sötétsége aljában.
A kő melyet oly buzgón ölelt álmában, színével arra a zöld mezőre emlékeztette, melyen egy hasonló fűzfa földben maradt tuskója évtizedek óta, oly kedves szigetként volt jelen azon a tájon. Ott mindig kakukkfű illata keveredett a mentáéval, és mikor hátán feküdve figyelte az egek kékségét, mindig egy öreg sas keringőjét láthatta nagyon magasan, ott fent az angyalok között.
Most a bogáti határban ébredve, erősen fázni kezdett, pedig nyár vége volt már, és távolban lent a Szigeten kevésbé fázós lovak szénásszekeret húztak, mert az élet fontos volt gazdájuknak, legyen az paraszt vagy gróf.
Felült és nézte a távoli lovakat, ott túl a Maroson, a Szigeten. Felült és a fa alól kiegyenesedve, nekiment egy közeli hecserlibokornak, annak bogyóit élvezettel kezdvén eszegetni, mert ilyenkor az is oly jó, mint máskor a vasárnapi ebéd. Éhes volt, élvezettel rágta szét a bogyókat, melyeknek sajátos savanykás íze, mint csüger szőlő íze futott széjjel a szájában, s le a torkán. Ez a savanykás íz bíztatta testét arra, hogy alámenjen a bükkösi lejtőn és lenn, a Maros vizébe csorgó forrásból nagyot igyon. Jól esett neki ez a friss, csodálatos ízű víz. Markában lévő bogyókat még azért is elrágta és újból vizet ivott a forrásból. A part fáin madarak szólaltak meg. Itt, ott egy-egy gerle is belebúgott a kedves csörtébe, mindezt pár pillanatra egy csoport seregély zajos száguldása szakította meg, majd visszaállott a rend, és a hangverseny folytatódott.
A vízből a part mellett közvetlen száraz ágak álltak ki, azok köré békanyál ragadt, zöldes színével kedvesen hízelgett a vízipókoknak, melyek kíváncsian ugrálták körbe-körbe e természetes bársonyt. Rögtön a partnál, apró halak sűrű ármádiája villogott erre-arra, el-eltűnve a Maros mélyebb, csendesebb, rejtelmes vizébe.
Ezeket figyelve úgy érezte, nagy béke veszi körül. Minden élt körülötte, s azokban a percekben úgy tűnt neki, nincs is semmi dolga e világon, mint ezt a békét élvezni, akár a világ végezetéig.
Hegyeken, sziklákon keresztül jött haza. Hetekig, hónapokig jött. Mikor veszélyt érzett jövet, mindig fölment egy sziklára és onnan figyelt, akár napokig. Nézte a völgyekben a bandukoló, vagy éppen rohanó katonákat, szekereket, bátor vagy bátortalan embereket. Nem mert onnan mozdulni, amíg katonákat látott. Elege volt belőlük. Főleg ott messze Szibériában, egyéb sem volt csak a katonák és azok kívánságai. Most, hogy hetek óta kóborgott, nagyon vigyázott arra, mindent megtegyen azért, hogy otthonát viszontlássa. Néhol munkát vállalt, legtöbbször főtt pityókát kapott cserébe, azt is azért, mert megszánták talán, hisz munkája sokat nem ért, gyenge volt. Csupa csont volt mindene. Erejét is imákból szerezte, ott fent a sziklákon. Ott érezte magát biztonságban. Oda nem megy fel az ellenség. Minden este sziklán aludt. Szikla tövében, odvában és tetején. Nem fázott annyira, hiszen a hegyekben is a nyár annyira meleg, amennyire egy ilyen magányos vándorló épp vágyhat. Mikor Marosfő alatt járt, rendesen megvékonyodott.
Két napig remegett egy szikla barlangjában, akkora viharok voltak, nem mert tovamenni. A barlang szája elnézett délnek és lelki szemeivel látta már Régent, Vásárhelyt, kicsivel odébb, Marosbogátot. A Marost. A Szügetet.
Minden este mikor aludni készült, felment a legközelebbi szikláig, és onnan nézett az egyre közeledő távolba. Amíg lement a Nap, onnan nézett és ábrándozott. A kaszálóról, a fűzfáról és a kútról. Az útról, mely a kaputól elvisz a földjeire. Az apja és nagyapja földjeire. A sziklákon állva, néha gondolkodva, ide-oda járkálva és rágva a nap közben gyűjtött bogyókat, teafüveket, álmodozott.
Kilencvenharmadik napja jön.
Most, itt a Maros partján ébredve egy kövön, mert sziklát nem talált már napok óta, elnézett a víz fölött, látta a magaslatot, amely mögött ott az a ház, hová oly rég vágyódott.
Lassan fürdött a Maros vizében. Majd lassan öltözött. A Nap hamar megszárította szakad, de kimosott ingét. A pufajkát már nem vette fel újra. Ott hagyta a parton.
Elindult haza a Kis utca irányába. Egy harang kezdett zúgni a faluban. Egy kutya ugatott fel izgatottan. Egy kilincs, lassan lett lenyomva. Egy öreg kutya játszott egy sovány emberrel. Egy asszony elájult a kinyíló ajtóban.
Hét év után.

*A szerző azonos című prózakötete a napokban jelent meg a marosvásárhelyi Kreativ Kiadónál, Bölöni Domokos szerkesztésében és előszavával.