2009. V. 8. péntek – Szanatórium

Viszontlátásra! Köszönöm – köszöntem el Hegedűs őrnagytól. Mit is? A sok pontatlanságot, a vissza tudni nem emlékezést, az elmaradt jegymegtérítést, hogy nem kapom vissza Vargától – valószínűleg – az ellopott pénzt, a félelmeket, a talajvesztettséget, a rákényszerült költekezést, hogy a csendes életvitel, a tervek dugába dőltek, s még bírósági szakasz is lehetséges? Megérte? Az antológia, a saját kötet, a gyermek, a megkínzottság? Mondtam: „Azt tartják, ne földi kincseket keressetek, hanem…” „És mégis itt keresi?” – a rendőrségen. A félelem az izmokban nehéz, de az edzi a férfit, – talán. De lehetne szebben élni. Ilyen a társ íze, mint az Erika? A fiatlanság apasága? Az érzelmek pontosan lezajlanak, a nyelv kategóriájában a kifejezés kevésbé. S ráadásul emlékezni kéne. De amikor történtek, nem tudtam fogalmazni, akkora űr tátongott kapcsolatokban, egzisztenciális veszteségben. A közösségnek nem érdeke és nem is feladatköre az igazság. Kárpótlás? Ahogy az 56-osokat, névértékben. Vasi. Varga cigányul énekelgetett az előtérben, s kihallatszott a nevem. Ketten voltunk csak. Egyszer rám nézett, sötét tekintettel. Lesz még bajom vele elég, úgy vélem. A skizofrén oktalanul is félhet, paranoid szakaszában, hát még ha egy egész bandával, település(ekk)el szembekerül. Nincs emberem. Nővérem letagadta a MK Bronz Érdemkeresztet. Azért nem panaszkodhatom, sok az üresjárat, a pótcselekvés, de mégis – talán – gazdag életet élek. Jönnek egyelőre a versek, és ez jó. Körülöttem minden bizonytalan. Lakás, munka, gondnokság, intézet, bíróság. Ezekből mi jön be? Meg előfordulhat, hamisságért vagy vádaskodásért lecsuknak. Akkor aztán megoldódna egyből minden. Tanuljon a természettől – mondta Jámbor Krisztián. Sok mindenbe belefogtam, elakadtam aztán, ideje lenne szintézisszerű betetőzése az abbamaradottaknak. Akár jó – rám nézve, akár rossz. Ámen.
(Folytatjuk)