A kor fala

Hát már csak ilyen ez a híres kor. Olykor terroristák horrorfotóját szögezik fel a szégyenfalra, akik egykedvűen, nekem mindegy alapon léptek át az életből a nagy semmibe. Kérdés nincs, kommentár annál több. Hogy felekezeti vagy nemzeti ellenállás, fundamentalista támadás, törzsi vérbosszú áll a rettenetes dolgok hátterében. És itt Európa autonomistái is feltűnnek, mi, erdélyi magyarok is benne vagyunk a képben, csak nem látszunk, mert nálunk nincs terrorizmus. Sem saját, sem import. A terroristákat nem lehet levakarni a kor faláról, mert ők maguk robbantották rá maguk levakarhatatlanul.Azt mondják, a megbízók a hetedik mennyország ígéretével és azokon a szerencsétlen vidékeken vagyonnak tűnő pár ezer dollárral veszik rá az illetőt, hogy széttépesse magát a derekára kötött bombával az igaz ügyért. Egy sörreklám fedőképeit szemügyre véve látom, a csernobili hűtőreaktor felrobbanásának pillanatában készülhetett a képsor, valószínű, a fotók készítője rég meghalt sugárfertőzésben. Elképzelem, a terroristákat is egy ártatlan villanyvasaló- vagy húscsirkereklámon fogom fölfedezni, egyelőre még a háttérben elvegyülve nézelődnek, de egyszer csak tébolyult búcsúszövegüket üvöltve a kor falához lépnek.

Káromkodók

E legújabb kort megelőző újkorban templomszerű gyárakat építettek, ahová káromkodni járt a személyzet. Az igazgatótól kezdve az udvari sepregetőig, a portásig mindenki káromkodott, mindenki mindent szidott, akkor az volt a sikk, hogy a fene ette volna meg. Mindamellett a munkja szentélyének mondták a gyárakat, s ez csak egy volt a sok álszentségből. Ezek a templomszerű gyárak olyan hidegek voltak, hogy nem lehetett létezni bennük. Még nyáron se, nemhogy télen. Pontosabban ki ezért, ki meg azért nem tudott létezni bennük. Volt, aki a gyár árnyékában megbúvó kocsmában, más Svédországban, Ausztráliában kötött ki. Közben a gyári rádió végtelenített menetben ropta a csárdást, vidáman nótázva is ellen lehetett állni a hatalmi tébolynak, hát nem? Érdekes idők voltak azok, mondja a kor ma már matuzsálemi korú tanúja, aztán megnémul. Bezárkózik és feneketlen kúthoz hasonló lelkébe dobja a kulcsot.

Gutten tág!

Egyszer a vonat átvitt Pestre. Nem véletlenül, mert akkoriban az állig felfegyverzett határok sem voltak véletlenek Kelet-Európában. Az volt életem első külföldjárása és ez is nagyon érdekes volt, hogyan mehetett valaki magyarként külföldre Magyarországra. A németeknél ez másképpen mutatott, mert ők aztán még véletlenül se mehettek Nyugat-Németországba. Ültek otthon és szidták azt az ostoba bürokrata Honit (Erich Honecker pártfőtitkárt), aztán lementek a pincébe Drezda melletti tanyájukon, egészen jó Tannenbaum vagy Weihnachten pezsgőt hoztak fel, mi pedig valami konyakot és szarból készült szappant adtunk nekik ajándékba. Alexander, a legkisebb fiú felvitt a padlásra, megmutatta a galambok házát. Lehetett vagy ötven bukó meg mandarin vagy mi a csoda, lélegzeni se lehetett a portól, ami soha nem ülepedett le az örökös szárnycsattogásban, meg a törött tollú és ürülék bűzétől. Én itt érzem jól magam, mondta a gyerek, és az lesz a tragédiám, ha egy nap átrepülnek Amerikába.

Csontváry csak az egyik

Mennyi kiváló festmény kallódik a szállodaszobák falán és mind hitvány repró! Van Dycktől Grigorescuig, Rubensig mindenki ott van, aki valaha élt és mozgott a pályán. Ezért igazán kár a múzeumok és képtárak kasszájánál vesztegetni a drága pénzt. Még azt is megkockáztatom, hogy a reprodukciók voltak hamarabb, csak utána az eredeti. Amikor Csontváry, Ţuculescu, Leonardo vagy Botticelli megszállt egy kis és szegényes hotelszobában és szeme megakadt az egyetlen, akár üdének is mondható folton, ott az ágy fölött. Én ezt sokkal jobban meg tudnám festeni, morfondírozott a művész egy percig, majd leült ágya szélére és elővette a rajztömböt. Csak úgy, emlékeztetőül felvázolta a kompozíciót, amiből aztán otthon a reprónál tökéletesebb kép lett. A kép valóban tökéletes volt, és felsoroltak zsenijét sejtve, ez nem is lehetett másképp.

A tökmag

Már csak ilyen ez a Balkán (aki ezt mondja, Balkán-undorban szenved), Galacon láttam egy temetési menetet, az elején sírtak a gyászoló rokonok és barátok, aztán a közepétől a sor végéig tökmagoztak, napraforgómagoztak. A napraforgóval még jobban lehet művészkedni, mint a tökmaggal. Betölt az ember az egyik pofazacskójába egy fél maréknyit, mint egy golyószóró, úgy köpi a héjat, és mindegyik üres! A tökmagozás nem hattyúevés, bár mindkettő balkáni tünet. Akárcsak egy csomó negatív jellemvonás, amilyen a szószegés, a gátlástalanság, a mosdatlanság és így tovább. S ennek folytatása rendszerint az, hogy bezzeg mi, magyarok, mi aztán tudjuk,mi a becsület! Mi nem álltunk át sem az egyik, sem a másik világháborúban a legyőzöttektől a győzőkhöz, amiért nagyon megbűnhődtünk. Bezzeg a románok!
Most épp tökmagot rágcsálok s még csak temetési menetben se vagyok, és hadd emlékeztessem, aki hajlandó emlékezni, Leonidász, a spártai, aki Marathónnál a végsőkig kitartott, éppúgy balkáni volt, mint Odüsszeusz, a ravasz ithakai, aki nem konvencionális eszközökkel, hanem egy kinagyított gyerekjátékkal, a falóval győzte le a trójaiakat. Ennél intelligensebb győzelemről azóta se hallottam.

Hagyomány és korszerűség

Az anya a ház isteneit gondozza, a lareseket. Az elhunytak jó szellemét, ám ez a kapcsolat kétoldalú lehetett, mert ők is vigyáztak az utódokra. A laresek tisztelete még azokból az időkből származhat, amikor mindenkit még a saját házában temettek, és ez csöppet se zavarta, nem is zaklatta az élőket. A lares tehát a család védő géniusza volt, s hogy léteznek és képesek beavatkozni az emberi sorsokba, erre az anya több példát is felsorol. Amikor Ilonka olyan beteg volt, hogy az orvosok már lemondtak róla, a kobaltágyút is elcsomagolták azzal az elmésnek hitt megjegyzéssel, hogy asszonyom, itt mi már nincs kire lőjünk, nincs ki ellen harcolnunk, az anya csak annyit mondott, de van kiért, és a laresekhez imádkozott, míg csak Ilonka meg nem gyógyult. Segítségüket kérte akkor is, amikor Szilárd zsoldosnak jelentkezett Afganisztánba. Ez hivatalosan békefenntartó, de ott a harcosokat jól megfizetik, Szilárd megnősült, az asszony szült, gondolta, egy blokklakásra valót összehoz abban a nagyon veszélyes világban. Az anya akkor is a laresekhez könyörgött, kerüljön épen haza a fia. Képes volt belemenni egy enyhe kompromisszumba is: ha már történnie kell valaminek, rendben, görbüljön haja szála, de nem több! Egy kora délelőtt járőröztek éppen, a patruláló könnyűpáncélosban mindenki meghalt, amikor rakétatalálat érte őket, de Szilárdnak semmi baja nem lett. Ez azért történik mindig így, mert mi hagyománytisztelők vagyunk, mondja az anya, és diszkréten csókot dob a géniusz szobra felé, amely a háztűzhely mellett, az atriumban áll. Rendszeres áldozatot mutatnak be előtte a hónap három fő napján továbbá a nagy családi ünnepeken: a családfő születésnapján, a fiú nagykorúsításakor, aztán már csak ha a lány férjhez megy, vagy a fiú hoz asszonyt a házhoz. Ilyenkor koszorúval övezik, tömjént, kalácsot, mézet, bort áldoznak neki, disznót, borjút vagy ürüt vágnak tiszteletére.A géniusz szobra előtt örökmécs világít, orosz földgáz táplálja, ami rendszerint télen veszélyesen elvékonyodik az orosz-ukrán gázháború bizonytalan kimenetelű heteiben. Eddig még mindig rendeződött valahogyan a konfliktus, a láng nem aludt ki. Aztán aktiváljátok a gyermekzárt a tévében, nehogy pornózzanak az ikrek, Tündike meg Timike, akik még csak ötödikesek, és meg kell óvni őket a világ mocskától. Eddig még sikerült, amiben a ház istenei is segítettek.Ezt az anya mondja, mielőtt kilépne az ajtón. Igyekeznie kell, a hivatal, ahol informatikusként dolgozik, a város másik végében van.

A legyőzhetetlen béketábor

Alexander galambjai átrepültek Amerikába. Amerikából meg Moszkvába, s ha még így hívják, a Vörös tér fölött leírtak egy tiszteletkört, mint Sztálin idején, aki egymagában állt a dísztribünön és a felvonulóknak integetett, miközben feje fölött körözött a galambcsapat. Elvonultak a gyalogosok, a tengerészek, harckocsijaikkal a harckkocsizók, néhány év múlva aztán Budapestre vonulnak be s ez jó lecke volt Kelet-Európának. A világimperializmusnak, nehogy beleüsse orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá. A galambok pedig a kék égen köröznek szakadatlanul, a béke galambjai, s a béketábor legyőzhetetlen, mi több, mi győzzük le a háborút. Azóta egyetlen puskalövés se dördült el. Nem volt Indokína, Afganisztán, nem voltak törzsi háborúk Afrikában, sem terrorakciók Madridtól New Yorkig mindenütt a nagyvilágban, nem lövöldöztek Csecsenisztánban, Jugoszláviát se szabdalta szét a polgárháború. S hogy miért? Mert a béke galambjai a fejünk fölött köröznek. Lelőni se lehet ezt a piszkosfehér hordát, amely szerintünk a földi béke záloga. Csupa ostoba és értelmetlen szimbólummal vagyunk tele, és nem akarunk szabadulni tőlük.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ