A Fiasmál karéját, mint a szép asszony nyakát a drága igazgyöngy, csillogva díszíti ma is egy falu. A völgykatlan fenekéről nézve, jól felkapaszkodott az oda, az ég alá, s híre volt, hogy fohászkodó nép lakja, amióta a világ. Gyakran akadt fenn ott a nagyidő, csattogva szikrázott olyankor az ég, a villámok meg szanaszét pattogtak, mintha tűzesővel járna a jégverés, mit gyakran megéhez a nép.
– Viharfészek! – mozdított egyet az egyszeri atyhai bíró kőrispataki szalmakalapján, és elrendelte, hogy a búzahatár költözzék lejjebb.
Nem mondott nemet senki, akkor éppen tekintélyes ember volt a bíró Atyhában, neki is estek, egy hoppra feltörték a Nagypallagot, s attól a szent naptól az atyhaiak búzája is, ha kihányta a fejét, nem a menny zengését, hanem a Nagyvíz locsogását hallgatta.
– Ott maradt viharostól a hegy! – örvendezett a falu népe, hogy nekik milyen okos bírójuk van, mert drága volt nekik is a betevő falat.
Nézték hát az atyhaiak a Nagypallagról, ha a Fiasmál kezdte csombojgatni a felhőt, de nyugodtak voltak, mert a búzahatárt eldugták:
– Hadd tegye a dolgát! – mondták. – A mi búzánkat sem veri el a jég! – örvendeztek.
Milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog legyen a nép!
De a Fiasmál s rajta szép gyöngye, a falu, csak megbizonyosodott arról, hogy a vihar jő, ha van búzavetés, ha nincs. A villámok meg nem úgy járják, amint azt egy falusi bíró óhajtja, s egy forró nyári délutánon, éppen Magdolna napján, kiváltképpen kezdett zengeni az ég.
– Elvész a világ! – így az emberek, s ott abban a helyben megfogadták, búcsút tartanak minden esztendőben Magdolnakor, csak hagyja meg életüket az ítéletidő.
Hej, nagyot csattant erre egyet, s mint kiscsirkére a kegyetlen héja, lecsapott az istennyila. Nem gyújtott az – mondták –, más kárt sem okozott, hanem mint egy hatalmas arany kígyó, a földre érve kúszni kezdett lefelé, a Nagypallag felé. A búzahatár kellős közepében, kígyóvá válva, szépen összetekeredett, s fejét, amelyen megvillant az arany kereszt, büszkén feltartotta, hogy lássák.
– A kenyér és a kereszt! – kaptak észbe az atyhaiak, s attól a naptól, bizony, nem dugdosták a búzahatárt az ítéletidő elől, hanem szép pirosra kisütött kenyerük aljára a késhegyével mindig keresztet vetettek, mielőtt megszegték, s mondták: – Áldott az Úr, aki adta!
Aztán sütöttek a gazdaasszonyok a Székelyföldön keresztkenyeret is. Azt mindig utoljára kezdték meg, mert azt tartották, hogy eloltja a villám okozta tüzet.

Forrás: Szinkép / RMSZ, 2005