Furcsa helyzetben van a recenzens: a Bécsben élő, de szűkebb hazájától, a Székelyföldtől soha el nem szakadó Székely Szabó Zoltán első könyvét, Dákok a nyitott égbolton címmel e sorok írója mutatta be a marosvásárhelyi unitárius egyházközség tanácstermében.

A könyvet olvasók körében már akkor is észrevehető volt az az ellenvetés, hogy Székely Szabó Zoltán túlságosan meredeken veszi össztűz alá poénjai célközönségét: a szélsőséges román nacionalistákat és a szocializmusnak nevezett időszak helyi kiskirályait, bunkóbbnál bunkóbb aktivistáit. Az írásainak egy része a csíkszeredai Tromfban jelent meg.

Azóta nemcsak közel húsz esztendő telt el, és nemcsak sok víz folyt le a Dunán, a Maroson és az Olton, de a halálba kergetett egykori Tromf-főszerkesztőt, D. Kiss Jánost egyre többen magasztalják, tanulmányok jelennek meg a magyarellenséget néha valóban nyersen, érdesen kifigurázó élclapról. Érdekes módon a román közvélemény sokkal jobban megértette a lap üzenetét, mint a magyar, és éppen a Tromf által közvetített üzenet miatt parlamenti interpellációkban követelték a lap megszüntetését. Mindezt nagyon gyorsan és radikálisan el is érték. Nemcsak D. Kiss János, hanem a lap grafikusa, Molnár Dénes, a Démol néven ismert humorgrafikus, festőművész, fametsző szintén áldozata lett a parlamenti interpelláció nyomán elindult országos méretű meghurcoltatásnak.

Molnár Dénes készítette a Székely Szabó Zoltán által nagy-nagy hozzáértéssel és gonddal szerkesztett „Európa-Klub”- évkönyv fedőlapjait. Eddig 16 évkönyv jelent meg, és állítom: mindenik kötet a nyugati magyar emigráció legrangosabb kiadványai közé tartozik. Székely Szabó Zoltán érdeme, hogy a páratlan szellemi, irodalmi, művészeti és tudományos érték évről évre eljut a nagyvilágban szétszóródott magyarokhoz.

E sorok írója, aki immár évek óta egyik célpontja a legsötétebb román nacionalizmusnak – 2009-ben ennek lett áldozata a drága feleségem – 2006-ban arra ébredt, hogy az 1977-ben hivatalosan megvásárolt, tíz éven át telekkönyvileg a családja nevén szereplő, a lakásához elválaszthatatlanul tartozó kertet, udvart, közös bejáratot annak a Sabău-Pop Ioan ügyvédnek, és feleségének a nevére telekelték, aki a legádázabb ellensége nemcsak a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév visszaállításának, hanem minden magyar kezdeményezésnek –, pontosan tudja – Bajor Andorral szólva –, hogy a mindenfajta nacionalizmust, bunkóságot kifigurázó humorban nem ismerhetünk tréfát! Akinek ilyen primér élményei vannak, az úgy érzi: ahhoz képest, ami az utóbbi 90 esztendőben velünk, erdélyi magyarokkal történt, a Székely Szabó Zoltán-, Molnár Dénes-, D.Kiss János-féle „karcos” akasztófahumor szűzlányok duzzogása csupán. Mert a magyar közvélemény arról vajmi keveset tud, hogy a Tündérkert nagyságos fejedelme, Bethlen Gábor által nemesi rangra emelt Vaida-Voievod–család leszármazottja, Alexandru-Vaida Voievod, Nagy-Románia miniszterelnöke, 1908-ban a Magyar Országgyűlés épületében ékes román nyelven imigyen „verselte” meg a magyarokat:

„Hiába minden…el fogsz veszni
Jogtipró ázsiai söpredék.
Tíz átkos század óta élősködtök
Mint vérszomjas poloskák e hazán.
És sokat tűrt, de semmit sem felejtett,
Mert cine mintye a román.”

(Megjelent: Magyar Kisebbség, 1932, XI. évf. 322. old.)

Tisztelettel kérdem: az 1990 elejétől szakadatlanul ránk zúduló román, szlovák, újabban ukrán szennyáradat, délvidéki magyar verések évadján lehet-e hatása a szalonvicceknek, adomáknak?

Szabó Zoltán, aki 1986-ban a létező szocializmus, színházat, szellemi életet gúzsba merevítő, megfojtó ténykedései, az erdélyi magyarságot létében fenyegető gaztettei elől disszidált a pragmatikus Nyugatra, nagyon is jól ismerte Márai Sándor intelmeit:

„A kommunizmus megbukott minden értelmében, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.” (Föld, föld, 1947).

Székely Szabó Zoltán karikírozott figurái között könnyen ráismerhetünk a nemzedékek életét, mindennapjait megkeserítő aktivisták, agitátorok, román nacionalisták archetípusaira.

Székely Szabó Zoltán a Dákok a nyitott égbolton, Öntudat és faeke, Volt egyszer egy társulat, Egy nemzedék-két felvonásban, Az elvtárs nem vész el, Könnyű nekem, Az nem semmi címet viselő kötetei után ezúttal egy önéletrajzi fogantatású könnyvvel, a Tutuká-val ajándékozta meg barátait, ismerőseit, olvasóit.

Tisztelettel kérem, ne fáradozzanak a szó értelmének, értelmezésének megfejtésén. Ugyanolyan megmagyarázhatatlan név, mint a többi – Csöpi, Csipi, Pintyőke, – az Öcsiről nem is beszélve – , amelyeket kisgyermekeknek adnak, és amelyek rendszerint végig kísérik a gazdájukat a koporsóig.

Székely Szabó Zoltán – aki a Székely előnevet bécsi magyarként tudatosan választotta – ezúttal önmagát, családját, csetléseit és botlásait szemelte ki humora célpontjának. Állítom: a Volt egyszer egy társulat, Egy nemzedék – két felvonásban című köteteiben olyan, viviszekcióra emlékeztető őszinteséggel tárta fel a Magyarországra áttelepedett erdélyi magyar színészek golgotajárását, mint senki a színi kritikusok, színházi szakemberek közül! Rozsnyai Júlia – akiben a nagy tragikát, a második Jászai Marit látták a színházi szakemberek, rendezők – Százhalombattán a helyi, talán már nem is működő rádió- és tévéstúdióban próbált valamilyen egzisztenciát teremteni, keserűen jegezte meg: „Megölöm Szabó Zolit, hogy mer ilyen őszinte lenni.”

„Félévi munkanélküliség után, mialatt gyönyörű, mély depresszióba estem, mozdultam meg ismét. Mivel a kudarcélmény után nem volt bátorságom színház felé nyújtani a csápomat, az itteni (százhalombattai) művelődési háznál érdeklődtem, ahol azt ajánlották, nézzek szét a helyi tévénél. Azóta itt dolgozom, bár nem értek a műfajhoz.

(…) A nagyobb baj az, hogy az önbizalmam is elpárolgott. Megkeseredtem, megöregedtem, s azzal áltatom magam, hogy ez így jó. Még azzal a gondolattal is eljátszadozom, hogy nem is vagyok tehetséges – vallotta az a színésznő, akit Erdélyben, jelesen Sepsiszentgyörgyön elhalmoztak főszerepekkel, akit Fortuna agyondédelgetett kedvencének tartottak.

Az Erdélyből 1985-ben Sík Ferenc főrendező által átcsalt Czegő Teréz nem csak iszonyatos magányáról, kiszolgáltatottságáról panaszkodott Székely Szabó Zoltánnak, hanem arról is, hogy színésznőként az egyik magyarországi rendezőtől első instrukcióként azt kapta: „Felejsd el, hogy szépen beszélsz magyarul!”

Lehet-e nem elmarasztalóan írni a magyarországi színházi életről, ahol az Erdélyből áttelepedett, valóban tehetséges és nagy-nagy lelkesedéssel érkező színészek sora kallódik el, tűnik el sokszor a klikkek és nem a tehetség, a színészi kvalitások alapján szerveződő színházi élet nagy süllyesztőjében?

Így kap – úgymond – „történelmi háttszelet” Székely Szabó Zoltán Tutuka című kötete. Ő is a „kitántorgók” között van. Mert – ahogyan a nagy Will (Shakespeare) mondaná – színház az egész világ, színész benne minden férfi és nő, Székely Szabó Zoltán, alias Tutuka Bécsben találta meg azt az igazán „neki megírt szerepet”, amelyre egész életében vágyott: elsősorban erdélyi, felvidéki, kárpátaljai társulatoknak szervez bécsi, ausztriai előadásokat. Kiépítette az egyszemélyes „logisztikai központját” is, ahonnan Svédország, Németország, Nyugat-Európa felé indulnak a különböző magyar, elsősorban erdélyi truppok. Szerzőnk pedig taxizás, egy-két erdélyi színházi fellépés, kisvárdai kiruccanás között írja a maga – műfajilag nehezen körülhatárolható – önvallomásait. Nagyokat túloz örökös ivászatairól, dorbézolásairól, ön- és nem másra veszélyes  mulatozásairól. Emellett szerkeszti a Szürkebarát névre hallgató jelképes bor-lapot. Lapszámaiban ilyen gyöngyszemek olvashatók:

„Az ember élete túlságosan rövid ahhoz, hogy rossz bort igyék.”

„Fekszik a székely részegen sárban. Így fohászkodik az egek urához: ha fel tudok kelni, akkor még megiszom egy deci pálinkát, ha nem, akkor haza megyek.”

Székely Szabó Zoltán miközben megtalálta élete főszerepét, elsősorban akkor van igazán elemében, amikor önmagát karikírozza:

„Tanulmányait vegyes osztályban kezdte, sportosztályban folytatta, és osztályon alul fejezte be. Meteoropatikus fickó: csillaga állásából pontosan előrejelzi, kit kell másnap megsértenie.

Egyébként jóérzésű. Amikor autója csomagtartójából kinőtt egy sápadt kukoricaszál, nem volt kedve kidobni. Inkább meginterjúvolta: Humanista álruhában. Székelykedve. Tamáskodva.

Humora is van. Mint egy veretlen kaszának. Amikor besuhintja a poént, a társaság Grönlandon érzi magát. Kivéve azt a kisfiút, aki egyszer úgy törte meg a hibernáló csendet: „Anyuka, ugye, Zoli bácsi falun született?”

Színpadi felszabadultság ellen merevgörcsöt szed. Legendás muzikalitását botlábúsággal álcázza. Adósságait cikkdíjakból fedezi. És újabb kölcsönökből.” (Tutuka, 195. oldal.).

Ha Önök közül bárki ismer olyant, aki a „világot jelentő deszkáknak” csak a közelébe érve, annak rendje és módja szerint elbódult, a sikertől megszédült, és ennek ellenére, jóval túl a dantei élet felén arra „vetemedett”, hogy beismerje kezdeti színészi alkalmatlanságát, az jelezze e sorok írójának. Szent meggyőződésem, hogy csak egy olyan színész van  – és az nem más, mint Székely Szabó Zoltán! -, aki megkapó öniróniával sorjázza a több éven át tartó nekifutásait a Thália szentélye felé vezető nagyon keskeny ösvényen.

A szülei – „Muci és Pufi” – lefekvés előtti vitáikban így összegezték azt a tényállást, hogy a fiúk tanári diplomával a zsebében már negyedszer rugaszkodott neki a marosvásárhelyi „Szentgyörgyi István” Színművészeti Intézet – ma Egyetem, sőt Akadémia – második évfolyamának:

„Muci: (Mindaddig ugyanaz a szöveg, egyszuszra)… kolontos mint az apja mert csak léhaságot örökölt tőled mindig a bor a tekergés a meggondolatlanság eldobja a drága tanári diplomát biztosan valami jóféle barátja tömte teli a fejét mert mindig a más hülyesége után megy mint te most már harmadszor egyetemista fizethetünk amíg belegebedünk (és így tovább)….

Pufi: (Az és így tovább alatt improvizált szöveg egy témára) Mucikám… másnak három gyermeke is van …hármat tanítatt… vegyük úgy, mintha velünk is három volna… valamikor csak befejezi…”

A recenzens jól ismerte a vastag hangú kántortanítót, Szabó Gyulát, alias Pufit, és feleségét Mucikát, és a szerzővel egyetértésben állítja: profi színésszé lehetett volna, ha lett volna benne annyi ambíció, amennyi könnyelműség.

Ha esetleg, nem tetszenek észrevenni, akkor a Tutuka – nem regény, nem emlékirat, hanem „szaggatott önvallomás” – nem a Zágontól Szászsebesig, onnan a Meszes hegységen át a Máramarosi bércekig terjedő, 57 000 km²-es történelmi Erdélyről, hanem csupán hanem annak csillagszorós–fertályáról, a Székelykövesd–Szentgelice- Szásznádas-Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy között elterülő, követ és sziknyot termő univerzumáról, a Székelyfölről, annak esendő embereiről, a sepsiszentgyörgyi teátrum világáról szól. Az egyetlen szegélyéről a földgolyóbisnak, ahol nem azt mondják, amikor a magunk fajta vándor megérkezik, hogy: „Megérkeztél? Újra itthon vagy?”, hanem azt: „Hazajöttél?” És ettől bepárásodik nemcsak szem, hanem a lélek is. Máris úgy nevetünk, hogy kicsordul a könnyünk, és csapkodjuk a térdünket, amikor azt olvassuk: a kiváló színész, színészpedagógus, Lohinszky Loránd érdemes művész két heti magyarországi filmezés után ráébredt: Székely Szabó Zoltán, akkor még Szabó és Tutuka színészpalántaként immár negyedszer reinkarnálodótt az ő évfolyamán. Mi, akik ismerjük Lohinszky Loránd „habitusát”, magunk elé képzeljük a nem mindennapi szituációt: „…hirtelenjében tett egy fordulatot, mint aki a férfibudi helyett a nőibe nyitott be.

(…) Maga mit keres itt?

–        Én…erre az évfolyamra járok.

–        Mióta?

–        Már két hete.

Amikor rájött, hogy kész tények elé ültettem, tisztességes ajánlatott tett.

–        Tudja mit? Vegyük úgy, hogy nem történt semmi. Induljunk nulláról.”

A Tutuka lapjain kibomlik előttünk a marosvásárhelyi színészképzés, majd a sepsiszentgyörgyi színházi élet Székely Szabó Zoltán által megélt keservesen fanyar humorú világa. Bár a szerző nem jelzi, de pontosan felmérhető: egészen az 1989 decemberi „gengszterváltásig” a nagybetűs Színház jelentette a nagyon is szelíd értelmiségi „ellenállás” egyfajta központját. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy színházi bemutató után megjelenik a szakavatott magas színvonalú színházi kritika. Az „átkosban” Oláh Tibor, Jánosházy György, Szőcs István, Nagy Pál egymással versenyeztek, hogy ki ír alaposabb színházi kritikát az eseményszámba menő színháztörténeti előadásokról. Amíg a Kárpátok géniusza, Ceauşescu szörnydiktátor egyetlen telefonhívással nem szüntette meg a Román Televízió bukaresti magyar adását, a Színművészeti Egyetem, a hat erdélyi magyar színház előadásairól a legrangosabb rendezők irányításával készültek a filmfelvételek. Ezek nélkül a felvételek nélkül mennyivel szegényebb lett volna a marosvásárhelyi Állami Székely Színház 50., 60. évfordulója.

Senki sem sírja vissza a szörnyű és elviselhetetlen diktatúrát! A magyar színjátszás, színház történetében egyedülállóan – a szerzői jogdíjakra, meg egyéb bürokratikus baromságokra hivatkozva – végzetes mulasztás, kisiklás zajlik a szemünk előtt: néhány ritka kivételtől eltekintve a napi híradók számára készített néhány snittel elintézik, letudják az eseményszámba menő színházi bemutatókat is.

Székely Szabó Zoltán érdeme, hogy – éppen a megjelent kritikák, méltatások felhasználásával – tud újat, hiteleset mondani. Még az sem zavar, hogy néha haza, azaz pro domo, beszél. Nemcsak minden szentnek, hanem minden színésznek is maga fele hajlik a keze.

A nemrég elhunyt Seprődi Kiss Attila Töhötöm rendezőről – aki szintén egyik áldozata az Erdélyből Magyarországra áttelepedett színésztársadalomnak, s aki két évtizeden át meghatározó arculat-rendezője volt a ma Tamási Áron nevét viselő társulatnak – igazi és megrázó vallomást olvashatunk. Ugyanilyen jó és frappáns a Botka László-, Szylveszter Lajos-portré. Találó és frappáns „villanások” a már régen elfeledett vagy közismert színészekről. Székely Szabó Zoltán a történések közé beemeli az akkori naplófeljegyzéseit. Ezek alapján érzékelhetjük, hogy a helyi és központi bunkó aktivisták, párttitkárok, kiskirályok, hogyan avatkoztak bele az egyik legautonómabb intézmény, a Színház életébe. Sajnos ma a pénz, a szponzorok „teszik” ugyanazt.

Székely Szabó Zoltán akkor a leghitelesebb, amikor önmagát, hozzá legközelebb álló szeretteit ostoroza. A gazdag fényképanyag szintén a kötet előnyére válik.

Én, aki Székely Szabó Zoltánhoz hasonlóan veszítettem el a feleségemet, teljes mértékben átélem, átérzem a kötet utóiratát:

„Ha meghalok jó emberek,
Edit mellé temessetek!

Fejkövemre ezt véssétek:

Játszottam, írtam,
Mókáztam, sírtam,
Szerettem, ittam.
Gyűlöltem nyíltan
Hontalan kínban.

Megnyugszom immár
Itthoni sírban.
De addig: Emelem poharam!”

A recenzensnek szépet és csupa jót kell mondania a bemutatandó kötetről. Székely Szabó Zoltánt, alias Tutukát próbálom megérteni, amikor fütyül minden irodalmi kánonra. Abban is igaza van: valóban létezik nem csupán góbéskodó, hanem a humor óceánárkait is túlszárnyaló székely humor! Mindezek ellenére, jó ha a nyomdában kerülő kéziratot egy külső szem is látja. Mert Székely Szabó Zoltántól, Tutukától , a sok értelmű „utolsó Szabótól” várjuk a marosvásárhelyi színészképzés, a sepsiszentgyörgyi teátrum vidám históriáját is!

Fogalmazom mindezt a közös földink, az 1970. május 13-án tűzhalált halt nagyajtai Moyses Márton Szomorú beszéd magamról című versének gyönyörű baráti vallomásával:

„Akit szeretek, mint a szeretőm.
Kiben úgy hiszek, mint az emberben
Édes barátom, sorsban sorsosom.”

Drága barátom, „sorsban sorsosom” ne tegyél mást: mindig vesd papírra Tutuka legbensőbb vallomásait![1]

Tófalvi Zoltán

---

[1] Elhangzott 2010. április 16-án a  Magyarok Házában (Semmelweis utca, 1-3. szám) Budapesten.  Az eredeti szöveg szerkesztett változata.

1. demivanna:
   2010. május 24. 09:37

   Kis pontosítás Tromf-ügyben:
   Mint említett lap egykori munkatársa, meg kell jegyeznem, hogy bár voltak támadások, perek, meghurcoltatások, és a főszerkesztőt, D. Kiss Jánost (ő egyébként a lap fejlécében azt állította, hogy főszerkesztő: a NÉP), akinek nagy tisztelője voltam, s barátomnak is nevezhetem, hisz temetésére elvonatoztam Szatmárnémetiből, zuhogó esőben bőrig áztam a sírjánál, tehát őt magát valóban megtámadták, megverték, kórházba került, de később más jellegű, gyógyíthatatlan betegségben hunyt el 1993. május 12-én, 52 éves korában. Ugyanígy a még említett grafikusművész, Molnár Dénes is súlyos betegség miatt halt meg, lásd http://www.szekelyhon.ro/szekelyfold/marosszek/szervezo-menedzselo-muvesz-volt
   Hogy a betegségük kialakulásában része lehetett a lelki megpróbáltatásoknak, nem kétlem, de haláluk oka nem idegenkezűség, nem is önkezűség volt, ezt nem illik feltételezni azoknak, akik róluk beszélnek.
   A Tromf vicclap pedig nem az áskálódások és kerékkötések miatt szűnt meg, hanem D. Kiss János halála miatt, mert az ország összes részéből író szerkesztőgárdát egymaga tartotta össze, ő maga szerkesztette és kivitelezte az újságot egyszemélyes redakciójában, olykor saját pénzének ráfordításával, s halálával nem volt, aki átvegye ezt a munkát. Másik ok, hogy akkoriban a kezdeti lelkesedés már kihunyófélben volt, és az erdélyi magyar politikai humort vele együtt temettük el azon a záporesős napon Csíkszeredában.
   Debreczeni Éva

2. Cseke Gábor:
   2010. május 24. 10:43

   Divat az áldozatvadászat manapság, s ha úgy vesszük, a temetőkben nyugvók mind egy szálig áldozatok: az életben maradottak áldozatai. Akik ugye addig-addig, amíg a másik szépen beadta a kulcsot… Engemet bizonyosan a globalizáció fog megölni, kinyírni, sírba taszítani. Már látom a szemén…

3. Tófalvi Zoltán:
   2010. május 27. 21:19

   Személy szerint nagyon örvendek Debreczeni Éva és Cseke Gábor hozzászólásának – kommentjének, hogy stílszerűen fogalmazzak -, hiszen egy nagyon fontos kérdésre irányították a figyelmet. A recenziómban egy szóval sem állítottam, hogy D. Kiss Jánost, Molnár Dénes – alias Démolt – megölték vagy öngyilkosok lettek. Mindketten közeli barátaim voltak, tehát pontosan tudom, hogy a gyógyíthatatlan betegségük kialakulásában – elsősorban Molnár Dénesnél, akit gyalázatos módon az akkori marosvásárhelyi Pedagógiai Líceumból is kirúgtak! – meghatározó szerepet játszott az az iszonyatos és alpári támadás-sorozat, amelyet ellene indítottak. Annak idején a Beszélőben is írtam Démol drámájáról, az utolsó filmet is én készítettem Róla, no meg: a temetőben, a sírjánál is én mondtam a nekrológot. Amit állítottam, Tőle tudom. Gyilkolni nem csak fegyverrel, késsel, husánggal, capinával, fejszével lehet.
   Egyébként csak jelezni szerettem volna, hogy az a fajta humor, amelyet D. Kiss János, Molnár Dénes – aki a humorgrafika fegyverével operált – Székely Szabó Zoltán művelt, nem is volt veszélytelen. D. Kiss Jánost is többször felkerestem csíkszeredai lakásában. Többször beszélgettünk az őt ért támadásokról. Nehezen emésztette meg. Tudom, tudom ivott is, korábban a Scinteia Hargita megyei tudósítója volt, és a többi. Az utat, és annak ívét sem árt ismerni.
   Nagyon jó lenne, ha a kínaiakhoz, buddhistákhoz hasonlóan a lelkünket ki tudnánk kapcsolni mindabból, ami velünk az elmúlt 90 esztendőben történt. De nem tudjuk! A „vakütések” – ahogyan a Székelyföldön mondják – éppen a lelki világunkban okozzák, okozhatják a legnagyobb sérüléseket. A feleségem súlyos betegsége, majd halála is annak köszönhető, hogy a 21. században egy román ügyvédnek köszönhetően elvették mindazt, amiért egy életen át dolgoztunk. Ez tény! Talán örülnünk kellene annak, hogy abból a házból, ahol a feleségem született, ahol a családja 1938-tól lakik, az édesapja, őmaga magyartanárként nemzedékek sorát tanította, egyszerűen el akarnak üldözni?
   Az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket, szituációkat is megpróbálta kifigurázni D. Kiss János, Molnár Dénes, Székely Szabó Zoltán – akinek a kötetét recenzáltam -, ezért örvendtem Ferencz Imre tanulmányának, amelyet a Tromfról írt.
   Elsősorban Székely Szabó Zoltán könyveiről és a Tutukáról írtam, a sokszor „karcos”, „érdes” humora kapcsán csak érinteni szerettem volna mindazt, amit D. Kiss Jánosról, Molnár Dénesről írtam. Nagyon jó, hogy a hozzászólások erre összpontosítottak. Ebből is tanul az ember.
   Ha valakit közelebbről érdekel, akkor szívesen írok olyan hírneves magyar ügyvédekről is, akik kurtán-furcsán utasították vissza a jogi képviseletet, amikor megtudták, hogy a perünk mögött az a Sabau Pop-Ioan áll, aki – egyebek mellett – a Székelyudvarhely melletti csereháti „apácákat” is évek óta „védi”. Tehát: a saját bőrömön megtapasztaltam, hogyan lehet szavakkal, gesztusokkal is ölni!
   Tófalvi Zoltán

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ