(azaz Miss Marple mindent tud!)

– A dél-afrikai cabernet sauvignont vagy ezt a francia merlót tudnám ma délutánra ajánlani – hajolt keresztül a bárpulton a pincér, mikor délután ebéd után koslattam a szállodában.
– Én hiszek magának, Henry. Ha maga nem, akkor ki tudná jobban, mi kell egy ilyen esős dél-angliai délutánhoz. Megbízom a választásában.
– Minden további nélkül, uram – mondta halkan, szinte súgva a pincér, mintha valami bizalmas kapcsolat lenne közöttünk. És ha belegondolok, van is. Noha Henry ugyanúgy súgott a tóra néző ablak mellé húzódott asztalnál ebédelő kopasz úriember feje főlé harmincnyolcfokos szögben, egyenes derékkal odahajolva, tény, hogy ebben a vidéki milliőben az ember legjobb barátja a szálloda személyzete, aki minden lépésére vigyáz, és igyekszik gondtalanná tenni az esős délutánt.
A kertre néző, ablakkal körbevett kiugrón foglaltam asztalt az ebédhez a Henry által dícséretre felterjesztett borommal, mert örültem, hogy ott több fény szűrődik még be az esőn keresztül is. Mintha hallotta volna a gondolatomat, miközben az evőeszközt és a fűszertartót elrendezgette az asztalomon, hozzátette:
– A jó hír az, hogy holnaptól kezdve egy-egy arasszal hosszabbak lesznek a nappalok…
És ezzel már a sztékre varó várakozásom is jobb hangulatban telt
A szálloda udvarán található tóban a nyár folyamán alaposan megtestesedett szárnyasról elnevezett Fehér Hattyú mellett döntöttem ebédelés végett, mikor az uszodából feljöttem. Bár ehhez a vidéki kúriához a mi felfogásunk szerint nem illenék a fitnesz, én elmondhatatlan örömmel fedeztem fel angliai rezidenciámon a hattyús tó partján a kis épületet, ami nem csak uszómedencével vár, hanem gőzzel és finn szaunával is. Ezen felül tornaterem és társalgó is van hatalmas bőrfotelekkel, és a bárban gyümölcsleveket és vitaminos falatokat árulnak, hogy a szállodából átlibbenők és a környező falvakból szocializálódni idejárók is ügyesen üssék el az időt az egészséges életmódra elköltött órák mentén.
Mielőtt a Hattyúban telepedtem meg, benéztem a szálloda címeres éttermébe, az Aranyoroszlánba is, amit valami rejtélyes oknál fogva franciául neveztek el Lion D’or-nak. A rejtélynek majd más alkalommal fogok utánajárni, bár lehet, ezek a szelíd és barátságos délországi britek nem utálják annyira a franciákat, mint ahogy azok az angolokat. A legcsábítóbb számomra azért mégiscsak a könyvtár, ami rögtön az Aranyoroszlán mellett található, könnyű esti koktélozásokra, merthogy a könyvtár egyben bár is és délután teát, bocsánat téját is felszolgálnak – konyakkal vagy anélkül, de tejjel mindenesetre – és friss tejszínnel készített süteménnyel – amit mi leginkább házikeksznek emlegetnénk – vagy lazacos illetve marhasülttel készült szendvicsfalatkákkal. Mikor ott elhaladtam, megcsapott a sütemények illata, és egy pillanatra meg is telepedtem a kandalló előtt épp üresen tátongó, ölelésre kész bőrfotelben, de jobbnak láttam kiadósabb ebéd után nézni, hisz tudtam, ha visszavonulok a szobámba, több étkezést nem fogok ma már beiktatni. Délelőtt érkeztem New Yorkból, és csak egy éjszakát töltök ezúttal a Copthorne-ban, mielőtt visszarepülök Amerikába.
Így jutottam a Fehér Hattyúba, ami a szálloda mások szárnyában van, és amint mondottam, egyfelől a hattyús tóra és a bejáratra néz, másik oldalról meg a kertre, amit a szőke, tetovált ír kertész gondoz. Persze, nem ilyenkor, amikor zuhog az eső és tombol a szél odakinn. El is gondlokodtam, vajon mivel ütheti el a munkanapját ilyenkor, amikor – nem is ritkán, ilyen kertészkedésre kevésbé alkalmas időjárás terül el a környéken… Nyáron ismerkedtem meg vele, mikor a pázsitot egyengette, és érdekfeszítő eszmecserét folytattunk az embernagyságú vadrebarbarákról – én legalábbis abban maradtam, hogy azok a hatalmas lapik a pázsit szélén, az udvar és az angolkert választóvonalán, a patak fölött vadrebarbarák.
– Úgy tudom, mérgezőek… – mondtam tudálékosan.
– Én erről nem tudok, de talán legegyszerűbb, ha nem tervezzük megkóstolni őket – válaszolta bölcsen.
Mellesleg a kertész legalább annyira része a vidéki angol hotelnek, ami inkább egy hagyományos vidéki kúriának tekinthető, mint az ódon, repkénnyel futtatott falak, a rhododendronos angolkert a patakkal és a feketerigók.
Óh, a rhododendronok!…
Tavasszal akkora parádét rendeznek itt a kertben, hogy nem jön az embernek a szobájába menni a kertből. És ha mégis, akkor alig várja a hajnalt, hogy egy csésze teával kiszabaduljon ismét a rigófüttyös kertbe, és a sorok között mászkálva a megszámlálhatatlan színű virágcsodát bámulja, vagy a kis kőpadon szürcsölgesse a téját vagy valami egyebet… Mondjuk egy faljavított kávét. Konyakkal. Vagy ugyanazt kávé nélkül…
És egy ilyen hely valósággal vonzza a titkokat, a rejtélyes dolgokat. Ha bűnügyi regény lenne, akkor Miss Marple minden bizonnyal ott ülne abban a fotelben, a karácsonyfa alatt, ahol én is szagolgattam a konyakos-téjás délutánon az ánizsos-tejszínes kekszek illatát, és nyilvánvalóan a kertész lenne a gyilkos, mert Henryre gyanakodna mindenki, hogy mérget cseppentett az áldozat italába, vagy talán a szakácsinasra, aki a szték mellé kavart mártást mérgezte meg, de egy duplacsavar nélkül nem érne az a bűnügyi regény semmit sem.
No, de nem bűnügyi regény, noha Miss Marple többféle változatban is fellelhető a szálloda legkülönbözőbb szegleteiben. Ha nem a könyvtárban téjázik kalapban egy másik öreghölggyel, akkor a lobbyban olvassa a Daily Mirrort a kanapén vagy a kandalló előtt kötöget, miközben a szemüvege fölött a bejárat felé fordulva figyeli az érkezőket és távozókat.
Titkokat azonban nekem is kellett szereznem itt. Azaz sok beszerzést nem igényelt, a hely hozza magával őket, és noha mindenről nem lebbenthetem még most fel a fátylat, azt a kis csintalanságot elmesélem, amit eddig csak Zsuska barátnőmmel osztottam meg, aki két londoni látogatásom közt végigizgulta emiatt az időt. Ha itt vagyok, néha Zsuzsi is leautózik ide Londonból, és elvisz kirándulni, kastélyokat látogatni. Az ilyen kirándulásokat meg rendszerint valamelyik útmenti fogadóban zárjuk egy nagy sztékvacsorával és vajaspogácsával, azaz szkónnal. Ő tehát már ismeri a Copthorne-t, és tudja, mennyi titok lappang ebben a szállodában itt. És jólismeri a rhododendronos kertet is, így kézenfekvő volt, hogy megosztom vele a titkot, amit az ember idegenekkel soha, de legjobb és legközelebbi barátaival gondolkodás nélkül szeretettel megoszt. Igaz, másnak sem mondtam el, de csak azért nem terheltem ezzel más barátomat, mert a bukszusok és rhododendronok az ő mindennapjaikhoz talán nem állnak annyira közel, mint a Zsuskáéhoz vagy mostmár az enyémhez is.
Egyik hosszabb utam utolsó állomása a New Yorkba való hazatérés előtt itt volt. Kaliforniából érkezve a főutaskísérő, aki jóbarátom, ki jó ismerője szokásaimnak, két kisüveg minőségi XO (extra-idős) francia konyakkal lepett meg hálából az együtt töltött kellemes útért és munkám elismeréseként ideérve Londonba. Másnap repültünk is tovább, és azt tudni kell, hogy Londonból a poggyászban felvihető folyadékmennyiséget borzasztó szigorúan veszik, nemcsak utasok esetében, hanem a mienkben is. Arról nem beszélve, hogy szolgálatban mi nem is hurcolhatunk alkoholos üvegeket a poggyászunkban, így tehát meglehetősen hatalmas dilemma elé állított a szabályzat és a helyzet, mert a drága és nemes italt el se vihettem, és a rövid ittlétem miatt meg sem ihattam (már hogy mindet nem…) Eldobni meg olyan vétek lett volna, amiért a végítélet napján komoly irgumburgum járt volna, mert a Föld eme ízletes kincsét elpocsékolni elmondhatatlan bűn lenne beláthatatlan megtorlásokkal. Arról nem beszélve, hogy a délutánt Zsuskával töltöttem, aki leautózott értem, és Windsorba menet említést tett a szatmári pálinkáról amit nekem tett félre a kesztyűtartóban. Tehát a konyakra nem kerülhetett sor, elég volt a pálinka nekem ahhoz, hogy elfogadhatatlan őrültségnek tartsam a baloldali közlekedést, és arról próbáljam barátnémet folyton meggyőzni, hogy az autójában rossz oldalon van a kormány. Ez a meggyőződésem azóta sem változott, noha Bangkokban is láthattam, hogy széles embertömegeknek ez így természetes, Londonban már kifejezetten hálás vagyok, ha Zsuska szól vagy ha oda van írva a járdaszegélyre, merre kell nézni, mielőtt lelépnék…
Fogalmam sem volt, mit intézhetnék a konyakommal. Bár, most, hogy ezeket itt leírom, kézenfekvőnek tűnik, hogy Zsuskának odaadhattam volna, és a kesztyűtartóban a szatmári pálinka mellett jól el lett volna a konyak a következő londoni tartózkodásomig, de ez egyikünknek sem jutott akkor eszébe.
Másnap hajnalban, szokásom szerint a reggeli után megkértem Kingát, aki a másik barátom a szállodában, magyar származású és a vendéglőben a teremfelelős, hogy engedje, hadd vigyem ki a kávémat a kertbe és ott költsem el. Mindig megengedi, de én szeretem megkérdezni, mert úgy illik, és az ilyen gesztusok viszik előbbre még a világot egy olyan korban, amikor oly kevés már az udvarias geszus.

A szerző fotója

Talán egy vérbeli festőművész palettáján sincs annyi szín, mint amennyit a rhododendronkert produkál tavasszal. A labirintusokba nyírt sétányokon fáradhatatlanul keringtem, szívtam magamba a harmatos angliai hajnalt, a madárcsicsergést, a lombsusogást és a pazar színpompát. És közben járt az agyam. Konyakról és egyéb mindennapi és nem mindennapi dolgaimról. Ebben az emelkedett pillanatban mutatta meg nekem a Gondviselés a bordó dáliák mellett a tüdőszínű virágokba borult rhododendron bokrot a bukszusok sorfala közt. Letettem a kávéscsészét a kőpadra, és már siettem is be az épületbe. Ahhoz, hogy szobámhoz érjek, az egész szállodán keresztül kellett sasszéznom. A kertre nyíló Fehér Hattyú verandáján Henry direkte nekem nyitva „felejtette” az üvegajtót, onnan siettem át a lobbyn odabiccentve Helennek a recepción, majd a kandallónál a zongora mellett balra fordulva a még sötét könyvtár mellett kiléptem a főbejáraton és átlibbentem a légiszemélyzetnek elkülönített szárnyba, átvágtattam a konyhánkon és az étkezőn, majd a társalgót is elhagyva a kanyargós folyókon át a szobámba érve felkaptam a konyakos üveget, és indultam vele vissza az említett útvonalon.
– Ma is korán kelt, uram, mint mindig… – üdvözölt a szobaszervíz rendelései alatt egyensúlyozó lengyel fiú, akinek a nevét mai napig sem tudom.
– Ó, ha tudná… – legyintettem, és az üveget a szvetterem alá rejtve vágtattam tovább keresztül a társalgón, a hallon és a zárva tartó, de mégis nyitott ajtajú vendéglőn át a nyárikertbe. Átvágtam a pázsiton, keresztül a kis pallón, és már vissza is értem az angolkertbe. A tüdőszínű bokor alatt a bukszusok közt rejtettem el a konyakot.
Aznap délután el is repültem New Yorkba, és tudtam, hogy egy hétig nem járok ismét Londonba, azon a héten sokszor eszembe jutott a dolog, és főleg a Baron Ottard XO a bukszusok közt.
– Reméljük, hogy a kertész nem végez alapos munkát – bíztatott a szigetországból Zsuska, aki velem együtt számolta a napokat, hogy visszatérjek a Copthorne-ba.
– Nem vonom kétségbe az ember munkamorálját, de tudom, hogy azokat a bukszusokat sem kell olyan sűrjen nyírni, tehát reméljük, minden rendben lesz.
Amikor a következő utam egyik állomásaként végre megérkeztem Angliába, rögtön a szobám elfoglalását követően fogtam a kávésbögrémet és kisiettem a kertbe. Útközben kollégáimba futottam, akik nem győztek eleget csodálkozni a virágok iránti elkötelezettségem felett. Mikor a labirintusba értem, izgatottan topogtam be magam a tüdőszínű rhododendronhoz, miközben azon töprengtem, hogy ha a kertész meglelte az üveget, akkor most minden bizonnyal figyeli, ki megy oda keresgetni az elrejtett kincset. Az igazat megvallva, rajtam kívül rengetegen nem fordulnak meg az angolkertben, a rhododendronok is jobbára hidegen hagyják a Copthorne-ban megforduló népeket, a kollégáimat meg pláne. Hálistennek. Végülis ez is szempont volt, amikor ide rejtettem az italt. A kollégák nyomozókutyát megszégyenítő szimattal rendelkeznek, ha italról van szó. Tehát mindenképp olyan helyet kellett találnom, ahol ők nem sokat forgolódnak, a kert pedig pontosan alkalmas volt erre. Persze, másrészről meg ott van Miss Marple, aki viszont minden bozonnyal játszi könnyedséggel bökött volna rám, ha valaha egy társaságban szó esnék róla, ki rejteget konyakos üvegeket a bukszusok alatt. De minekutána társasági körökben ez nem lett beszédtéma, a titok az én titkom maradt Zsuskával. És Miss Marple-lel.
Esős idők járhattak a környékre, mert, biza tócsákban állt a víz a bokrok alatt, de a sárban akkor megpillantottam az üveget a bokor alján. Azonnal üzentem is Zsuskának, hogy a küldetés sikeresen zárult, és ettől már ő is hátradőlhetett az irodájában, és teljes figyelemmel a munkájára összpontosíthatott az egész heti stressz után, amit a bukszusok alatti konyak okozhatott neki.
– A sztékje, uram, alaposan átsütve, grillezett paradicsommal és hasábburgonyával, óhaja szerint – tálalta elém az ebédet Henry, és amilyen diszkréten érkezett, úgy is tűnt el mellőlem, miután a tányért letette elém. Rajta a sült és a farakásra emlékeztető rendbe felpakolt hasábburgonyák, a sztékkrumpli a mártással.
Elmélyülten merengtem kifelé az ablakon a száraz borom felett, ahol hullámokban viharzott a decemberi eső, mint a nyári zápor. Az most is élénk zöld pázsiton túl a bukszusok és rhododendron bokrok zöldes-szárazon ringatóztak a szürkületben. Az ablakból az otthonos szoba gömblámpáinak fénye tükröződött vissza, a szomszéd asztaltól meg a kiképzésről visszaérkezett és átázott Boeing pilóták értekeztek némi borok felett a Rolls Royce hajtóművek műszaki adatai felett bele-belecseppentve olykor egy kis politikát is a társalgásba.
Későre keveredtem vissza a szobámba, előtte a kandalló előtt a fotelben időztem el – nem horgoltam ugyan. A karácsonyfa kék fényei villództak a zongorán, amelyik a sarokban úgy lapított, mint a színpadon a stukker szokott, amiről tudni, hogy előbb-utóbb majd elsül. Erre azonban a zongora esetében, úgy tűnik, még várni kell.
Miközben talán el is bóbiskoltam a kényelmes bőrfotelben, arra jutottam, meg tudnám szokni ezt az angliai, békés vidéki életet… Csak arra horkantam fel, hogy a mindig mosolygós fiatal portugál sofőr odaköszön:
– Vizlaaat!

Forrás: Égből kapott mesék