Karácsony-szilveszter előtt fogom magam és minden eshetőségre gondolva, alaposan kitisztítom, csillogóra-villogóra suvickolom otthonunk teljes pohárállományát; ne akkor tüsténkedjünk, amikor már tölteni kell…

Nézegetem őket a fény felé tartva, ujjnyomatot és egyéb maszatot próbálván fölfedezni rajtuk, s mikor már minden tökéletes, eszembe ötlik: vajon a (magyar) költők mennyire, hogyan s mi végre becsülték e rendkívül hasznos, népszerű és családias eszközt? A tisztogatás után, egy pohár akármivel menten a költői „összes”-ekbe merültem, számot vetni azzal, más-más korokban kinek mit jelentett – mindenek előtt költőileg – a pohár…

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárával sikerült tisztáznom, hogy a szó első írásos előfordulása a magyarban (Poharus alakban) 1346-ból való. Maga a kifejezés vándorszó: görög és latin eredetű, s a népek nagy előszeretettel adják át egymásnak/veszik át egymástól. Így a magyarok valószínűleg óbajor és óhorvát hatásra „poharaznak”, a németek a latinból ihletődtek, a horvátok viszont a németektől. A szótár adatai szerint a magyar pohár aztán számos más, szomszéd nyelvbe származott át.

Költőink nagyjából megegyeznek abban, hogy a pohár a benne lévő itallal együtt hasznos, különben megette a fene az egészet!
E tanulság egyik maradandó megfogalmazása: Ajkaimnál a pohár ha kiürül, /- S piros lelke a pokolra lemerül: /Bús gyönyörrel földre sújtom… s szétszakad, /Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad. // És beszélek: Mi az ember? Egy pohár, /Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár, /Benne az élet, bor… de ürmös… mit nevetsz…? /A bor elfogy, a pohárnak vége ez… (Garay János: Levél Petőfihez)
Az ok, amiért a teli poharat becsülik költőink, sokrétű, de haszonelvű. Bajza József így agitál bennünket: Fel vitézi a kulacsnak / Pengjen össze a pohár! / Most igyunk, most! Mert ki tudja, / Óra múlva mily sors vár. (Haza, élet, emlékezés) A jótékony feledéssel Kisfaludy Károly kecsegtet: Itt a pohár! Itt a bor! / Vigasztal ez mindenkor, / Ez megvívja sorsodat: / Igyál, s felejtsd gondodat. (Vigasztaló dal. Impromtü), a bátorságra sarkalló jótékony hatásról Kölcsey Ferenc ejt szót: Hányszor ragadtam trombitát / Habzó pohár után, / S zengék fegyvert, zengék csatát, / S örök hírt nyomdokán! (Ki búban ül…)
A poharazás lélektanában jártasnak tűnő Vörösmarty Mihály kitűnő versét egészében lehetne idézni (Keserű pohár), de hát az már szinte slágerré vált Erkel Bánk bán című operája nyomán, ezért inkább Az özvegy-et lapoztuk föl (Setét tanyákon éjjelez /Hölgy s vad pohár között / Hiába! Szíve mélyiből/A bék kiköltözött.), majd a haza érdekeit szem előtt tartó Fóti dal-t (És ürítsük a hazáért / E pohárt: /Egy pohár bor a hazáért /Meg nem árt.)
Batsányi János a pohár kriminalisztikai szerepét hangsúlyozza (A bölcsnek állhatatossága: Cézár két nagy ellenségét / A világ csodálja bár: /Szokratest nagyobbá tészi /A halált-hozópohár.), Szenczi Molnár Albert a szakrális jellegét (LXXV. Zsoltár: Az pohár ő kezében, /Kiben vagyon vörös bor, /Kit ő teli tölt sokszor / Minden népnek ez földen, /De végre az gonosszak / Az söprejét megisszák.)
Arany Jánosnak sikerül különösen finom, változatos lírai hangulatokat gerjeszteni a pohár szó használatával: szerelmesek viszonyát (Ősszel: Lantszóra lejt ifjú, leány; / Kettős pohár, mézizü nedvvel, / Vigan forog… Jer Osszián, /Ködös, homályos énekeddel.), az öregedés melankóliáját (A vén gulyás: Egy pohár bor a kezében, /Bora elfoly, keze reszket, / Vén gulyás ül a karszéken /Múlt időkre emlékeztet.)
Petőfi Sándorunk, amilyen gyakran dicséri a bor erényeit, olyan lelkes híve a pohárnak is, unos-untalan elő-előveszi költői tarsolyából és a maga utánozhatatlan módján lelkesen felragyogtatja: Különben én becsüllek, oh pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek //Ha én teneked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; /Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! /Innál belőlem véges-végtelen. (Poharamhoz). Hazaszeretete eközben annyira emészti, hogy kész a poharazással akár hamis illúziókba is ringatni magát: Fiuk, az isten áldjon meg, / Én is iszom, igyatok! /Én nem nézhetek vidámon / Végig elhagyott hazámon, / Csak mikor részeg vagyok! //Ekkor úgy látom hazámat / Amint kéne lennie; Mindenik pohár, amelynek / Habjai belém ömölnek, /Egy sebét hegeszti be. (Részegség a hazáért)
Gyulai Pál mértékletessége nem száműzi a teljes életből a poharat (Megelégedés: Nem mondhatom szegénynek magamat, /Adott a sors annyit, amennyit adhat: / Egy pohár bort, dalt és ifjuságot, / Sok bajomhoz egy-két jó barátot.), s Vajda János is úgy látja: a meghitt hangulatért olykor nem árt a pohárhoz nyúlni (Atyámmal: Kész a pohár bor; szokás szerint / Elöljáróban háromszor iszunk; / Meg is dicsérjük röviden a bort, / Oszt, Isten tudja, mért? – elnémulunk..)
Reviczky Gyula Intés-e már a pszichoanalízis kapuit döngeti a maga módján (Ha elöntesz egy pohár italt, /Ha elfojtasz egy szerelmi dalt, /Ha egy ajkat csókolatlan /Hagysz el, ezzel / Többet vesztel, /Mint ha volnál mindenben tudatlan.) Komjáthy Jenő A korcsmában című verse viszont a mindenen felülemelkedő búfelejtés dicsérete (Összecsendül a pohár / És vidáman zeng a dal; /Künn csapkod az éjmadár, /Szárnya zúgó szélvihar; Zord napok, a durva hajtók / Behavazták künn az ajtót.)
És akkor jött Ady Endre, kinek a pohár nem csupán egy használati tárgy a sok közül, hanem bús, meghajszolt életének eltagadhatatlan kelléke. Figyeljük, mily széles regiszteren élteti különböző vershelyzetekben:
Olcsó vásár, a díj egy pohár / Titkos mámor-itallal telve, /Hogy haljak meg valami trágár /Nótát énekelve. (Ki ad többet érte?)
Ha volt néhány pohár borunk, /Anyánk, frigyesünk, asszonyunk, / Porba ejtjük/És elfelejtjük, elfelejtjük. (Ha tanultunk zsoltárokat)
Hajh, gyerekek, hogyha néha / Pohár mellett elmerengek, /Mind ott vagytok oldalamnál, /Kiket lelkem úgy melenget. //Fölkapom a poharamat, / Koccintanék szépen, sorba – /Magam vagyok, akkor látom /S égő könnyem hull a borba. (Hajh, gyerekek!…)
Érdekes fejleményt találunk Somlyó Zoltánnál, aki ráeszmélteti az olvasót, hogy a pohár nem csupán a bor kelyhe, de egyéb mámorkeltő folyadékoké is, mint amilyen az abszint (Álomszekér:
Virágok dúsöblű kelyhek remegnek / s egymáshoz simulnak az éjbe. / Előttem egy pohár zöld alkohol / S száll szivarom füstjének kékje.)
Juhász Gyula, ki nem keveset szenvedett a pohárból kifolyólag, erőteljes költői többértelműségeket hirdet, valósággal a végletekre hangolva; elítélőleg: Itt inni kell, itt borban az igazság /És a vigasság, hit, szerencse, álom; /Mind a pohár felé lendíti karját, / Mely telten csillog az üres határon. (A végeken); reménykeltően: De a magyar nyár termő kedve nem hül, /A magyar ősznek forr még új bora/ És én hiszem, hogy győzelemre csendül /Minden pohár e tájon, cimbora! (Móricz Zsigmondnak)
Babits Mihály nem átallja elegáns művészi távolságtartással esztétikai díszként kezelni a poharat (Az elmaradt tószt: Mi itt ülünk a fokok sivatgján, / a grádicson, mely fut és visz és elhagy. / De kezünkben a pohár töretlen /’ s a régi tüzet olvasom szemedben.), Kosztolányi Dezső meglepő módon a „hákettőót” ajánlja figyelmünkbe (A jó élet: Mert minden jó. Éhezni s enni jó, / áldott az éhség s áldott a cipó. //Szomjazni is jó s ha a fény zizeg, / meginni egy pohár hideg vizet.)
Tóth Árpád jövőbelátó komorlásához illően figyelmezteti a világot, hogy várjuk ki a végét (Pajtás, igyunk…: Ma még habzik minden pohár, /Hogy mámor kincsét ossza, /Ma még a föld angyalvilág, / Amelynek nincs gonosszá, /Holnap minden letűnt napunk /Egy-egy komor Kanossza.)
Nem teljesen öncélú kalandozásomat poétáink poharakkal kirakott asztalain néhány gyöngyszemmel zárom, bennük a pohár nem csupán ivóedény, nem is csak egy-egy költői fordulat eleme, hanem maga a költészet, a szépség tárgya.

Cseke Gábor

Áprily Lajos: Törött pohár

Metszett üveg volt, karcsu és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.

A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.

A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kinált,

a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,

s amit adott a dús szőlőjü táj: l
eányka, furmint, csuda-muskotály.

Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,

s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajku s kedvü asszonyom.

S ivott belőle jó Kuncz Aladár…
Meghatva nézlek, tört borospohár.

1965

József Attila: Pohár

A pohár friss, tiszta növény,
A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár nő,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.

1926. ápr.

Ion Muresan Pohár (Pahar)

Tündöklő éjszaka.
A sárgás hold kitelve remeg a pohárban.
Ujjam a pohárba dugom.
Majd könyökig belenyúlok a pohárba.
Majd a vállamig nyúlok a pohárba bele.
A vodka akár a jég, hideg.
A pohár alján roppant terméskő.
Van ott még lehullott lomb és elfeketült gyökerek.
Továbbá egy hasadt gumicsizma.
A pohár fenekén egy rozsdás kályha áll.
Fejemet a pohárba dugom.
A vodka akár a jég, hideg.
Kinyitom szemem a pohárban.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Azt mondom: “Álom minden, csupa béke.”
A terméskő fehér, vörös erezettel.
Most meglátom a szörnyet.
Most hallom őt, halkan dorombol, macskamódra.
Látom elkékült lábait.
Látom iszonyú farkát kikandikálni a terméskő alól.
A kőtömb mellett tiszta forrás csörgedez.
Kristályosan csobog a kavicsok fölött.
Körötte örökzöld a fű.
A fű közt kecses virágok nőnek.
A forrás vizében, játékbabányi apró gyerekek úszkálnak.
Hihetetlenül gyors mozdulatokkal úsznak.
Élénk színű kis ruhában, ingecskében, apró nadrágban felöltözve úsznak.
A pohár angyalkái senkit nem harapnak s nem bántanak.
Hányni támad kedvem a szánalomtól, hányni kén’ a szomorúságtól.
Hányhatnékom van a gondolattól, hogy lenyelhetnék egy ilyen angyalkát.
El is bőgném magam a gondolattól, hogy hirtelen annyira egyedül maradna.
Sírhatnékom van ha arra gondolok hogy egész éjjel szipogva felzokogna bennem.
Sírás fog el a gondolatra hogy óvodában tanult dalokat idézne bennem.
Vékonyka hangján elénekelheti, hogy “Itt van, itt van a tavasz!”
Körmömet a szörny hátába vájva a pohár aljára szállok.
Ott egy kőtömb van piros erezettel.
A pohárban, távol, kutya ugat.
Ősz van.
A fogyatkozás napja.
A puffadt sárga hold a pohárban remeg.
Egy gyertyakormos üvegcserépen át látom egy légy keresztülrepül a villanyégőn
Hátába vájt körömmel a szörny fejét kirángatom a kő alól.
Roppant háta kígyózik mint hegyek közt a vonatszerelvény.
Körmömmel cibálom a szörny mozdonyát a kőlap alól.
A pohár angyalkái egymást kézen fogva illedelmes körtáncot lejtenek.
A pohár angyalkái körbelejtenek minket és énekelnek.
“Minden béke, minden álom.”
A szörny egyik szeme anyáé, a másik apáé.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Kiolvasom anyám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
Kiolvasom apám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
A pohár vasabroncsként homlokomra szorul.
Fájdalmas.
A fejem a falhoz csapódik: egy, kettő, egy, kettő.
A pohárbeli angyalka, fájdalmában, szipogva zokog.
A pohárbeli angyalka cérnahangon dalolja bennem: “Itt van, itt van, a tavasz!”
“Minden béke, minden álom.”

Cseke Gábor forditása

(Az alapszöveg az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2007-es szilveszteri kiadásába készült)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ