Mi van, csak nézik, nézik és nem veszik meg soha? Mert úgy bámulják az emberek azt a szerencsétlen lovat, hogy folyik ki a szemük.
Pedig csak egy ló.
Közönséges ló, környékünkön van belőle pár ezer legalább. Sőt, ha felszámítjuk, hogy Kolozsvár Széchenyi-téri piacára csakis lovasfogattal jártak gomblyukban rozmaringgal a zöldségelő hóstátiak, akkor az is elmondható, a kincses város lóügyben lekörözhetetlen volt, nem beszélve a környékbeli Szamosok, Avas, vagy Mócvidék példátlanul szívós lovairól.

Hogy miért kell erről, így múlt időben most, abba nyilvánvaló gazdasági és történelmi okok miatt nem akarok belemenni. A második bécsi döntésről pedig megint minek szólni, amikor karpaszamányosok ugrattak a főtéren Fadrusz büszke lovasszobra előtt, édes Erdély, itt vagyunk, magyar örömkönnyet szívattyúzó ezernyi meg ezernyi zsebkendőcsücsök, ilyesmi. Ebbe tehát értelmetlen belemenni, inkább nézzük a lódolgok gyakorlati részét, ha egyszer lóvásárba keveredtünk.
Természetesen olyan ló kell a gazdának, amelyik kiviszi a határba. Mindenekelőtt nyugodt ló, amelyik megvárja, hogy a gazdi a hámistrángot beakassza, felkantározza, a gyeplőszárat leoldja, majd a farkába kapaszkodva fölhúzza magát a bölcsőbe. Nyugodt ló, amelyik megvárja, hogy a gazdi az ülődeszkát a segge alá igazítsa, és ha becsületes fajta, az indulással is szívesen várna, amíg Józsi bácsi háromszor is odaszólna: na, menjünk, Matyi.
A bámult ló is egy ilyen Matyi.
Meglehetősen jó húsban van, sokat lehet még hajtani, amíg a zabostarisznya a csípőjére felakad.
Na most, eközben meg kell kérdeznem, nem tűnt fel senkinek, hogy Matyinak milyen lehetetlen neve van? Az a helyzet, hogy mifelénk általában nem tudjuk a ló nevét, jellegtelen lett a világ lónevezés ügyében. Nem is keresztelnek, csak úgy kapásból ráfognak valamit. Ha megfigyeljük, a gazda csak annyit szokott mondani: ó, te áldott jó deres. Mondom, nagyon is általános eset ez, mintha azt mondanánk a kutyának, hogy, ó, te áldott jó kutyuli. Ha pedig a lónak mégis nevet adnak, akkor laciznak feszt, magyar nyelvterületen majdhogynem minden lóból egy Laci lesz. Igaz, ha egészen tiszta a vérvonal, akkor már méltóság jár az állattal, ritkán, nagyon ritkán Lászlónak van szólítva.
Kivéve Matyit, mint látnunk kell.
Nem tudom, mi van. Nézik és csak nézik a derest. A ló bőre sehol sincs összevarrva, mint előfordult már. Csípőjét sem üttették le rönkökkel a havason, áll a lábán, tehát ló. Még számítani lehet rá úgy öt esztendeig, de lehet, annál többet is kibír, feltéve, ha van zab a hombárban. Túl nyerset etetni nem szabad, mert jön a kólika, ami egészen kellemetlen bűzt okoz. Igaz, ha nem olyan előkelő a vérvonal, mint szeretnénk, a ló száraztól is fingik eleget és sorozatosan. Maradjunk annyiban: Matyit egyelőre nem kell vinni a halaknak. Nem baj, ha bálos felvonulásokon nem hátalják meg a legények, lesz belőle egy szürke állat valahol. A Görgény-völgyi, avasi, vagy az aranyosszéki lovasok rá se néznének az ilyen jószágra, nekik pénzük van ugyanis. Hanem akik nézik, bámulják, azok távolabbi, posztómellényes Nyárád-völgyi, csíki, gyergyói székelyek, akik nem tudni miért és hogyan, szokatlanul elmerészkedtek a kolozsvári lóvásárig. Talán mert Kolozsváron rég nem volt lóvásár, ezért.
A pénzük és a fejük, úgy vannak otthonról elengedve mind. Annyi biztos, ezek az emberek nem szokták elveszíteni a fejüket, mert ha elveszítenék, akkor az annyit jelentene, hogy veszejtenék a pénzüket is, abból kifolyólag, hogy a méretes madzagra eresztett pénzeszacskót, jó szokás szerint, a nyakukba akasztják. Nyílt lefejezésre azért nem vetemednek a zsiványok. De mivel olyan világot élünk, amilyent, a nyakizmokat sem árt időnként megfeszíteni.
Na most, ha lóvásárba keveredünk, a lovat nem csak nézni kell. Ajánlatos elejétől hátuljáig megvizsgálni. Egészen közelről és alaposan. Meg kell nézni, hogy áll a ló szája. Ha a gazda igen, a foggyűrűk nem szoktak hazudni. Aztán be kell nyúlni a hasa alá, a kezet nem muszáj megszagolni. Ha felrúg az istenadta, akkor a kutyákkal kell etetni, de ha nem rúg fel, akkor biztató. A hátsó lábak is megnézendők, nem-e pókos valamelyik. Fel kell kérni (némelyiket alázattal): lábat, nye, mert időnként a kovácshoz is el kell járni patkoltatni. Akkor még mi a teendő? Hát igen, a lovat ki is kell próbálni. Befogva hegynek menet, Feleki-tetőnek. A szekérre fel kell ültetni minden komát, sógort, lehetőleg beles embert, néhány mázsa erejéig. Ha a ló hányni kezdi a farát, kétségtelenül kutyás, megint csak a kutyákkal kell etetni. Ha a ló visszanéz, akkor spekulál, hagyni kell, vigye más.
Matyinak mintha elege lenne az életből. Felmenő ágon nem biztos, hogy így volt. Meglehet, valamelyik ősapjával grófok jártak fényes vadászatra, meglehet, hogy valamelyik ősanyját elvitték az oroszok, de még az sem kizárt, hogy szódásló is volt a családban, de ilyen messze azért most ne menjünk.
Matyinak is végig kell csinálni az egészet. A deres bús állatnak látszik, bár mondják, a ló kacagni is szokott.
Lovunk hamarjában gazdát cserél, nincs ebben semmi különös, mert milyen lóvásár az, ha nem. Az új ember elégedetten veregeti meg Matyi pofáját: ó, te ügyes kicsi ló, meglásd, jól megleszünk. Ebben nem is kételkednénk, ha nem történne valami.
Egy komplett ló azért mégsem úgy viselkedik, mint ahogy a mi Matyink. Csak egyik szemével pillogtat. A másik szeme áll. Ez amúgy nem lenne baj, a ló sorsa is talányos, gazdicserélés esetén könnyen megeshet, hogy egyik szeme sír, másik kacag, azért ilyen furcsa ló. E feltételezéstől azonban el kell tekintenünk. Mert: ez a ló fél szemére vak, az istenit! – kiált fel a jószerencsével megkínált emberünk. Feszíti is szét a ló bágyadt szemhéját, a bőr majd elhasad.
Te jó ég, mi van itt?
Egyszer csak semmi sincs. A ló szeme kiesik, elgurul a vásártér porában. Mondjam, a csodára lesz nagy csődület? Lóügyekben tapasztalt görgényiek, mokány avasiak is ámulnak a példátlan eseten. Hétpróbás lókupec állapítja meg: nem anatómiai furcsaság esett meg, szurokból van a ló szeme, s merthogy a ló szeme fényes szokott lenni, a ló szemét lakkozni is kell.
Nosza elé az ostorokkal, a rézkarikás korbácsokkal, ott csapják félig agyon a leleményes lócsiszárt, ahol éppen utolérik. Miközben folyik a korbácsolás, deresünk hátralódítja nagy bús fejét, száját csavargatja. Úgy tesz, mint egy agyvérzéses ló. Mitha kellene neki ásítani. Pedig nincs szó agyvérzésről, mondom én, szó sincs agyvérzésről, mégcsak nem is álmos ló. Lehet, legalábbis hajlok arra, pusztán dac, tréfa, öröm, bánat, mit tudom én, Matyiban mi keveredik. Ha ló lennék, tudnám, mi.
Nézzük Matyit, nem mondom, furcsán viselkedik. Ha a ló kacagni is szokott, akkor most biztosan kacag. De az sem kizárt, hogy sunyiban kutyás.
Másnap a lapok megírták: Kolozsváron nem lesz többé lóvásár, mert Mátyás király lóbőrbe bújt, azért lett a lóból Matyi. Hírmagyarázók szerint óvakodni kell, ki tudja, mi következik.

(Forrás: Mátyás király Gömörbe’. Antológia. Litera, Budapest)