(Nap­ló) Mos­ta­ná­ban sok sza­bad időm van, pi­he­nek, rend­sze­re­sen tor­ná­szom, ki­rán­du­lok, alig iszom, és 8 na­pig egy ci­ga­ret­tát se szív­tam el.

Sok­kal job­ban ér­zem ma­gam, mint a té­len.

És med­dig? Két hét múl­va pa­na­szo­lom ma­gam­nak:

(Nap­ló) Hi­he­tet­le­nül rossz ál­la­pot­ban va­gyok. Egész nap csak ar­ra kon­cen­trá­lok, hogy el ne es­sem. Ret­te­ne­te­sen szé­dü­lök, fi­zi­kai erőn­lé­tem sem­mi, és meg­ne­vez­he­tet­len, fur­csa ideg­ál­la­pot­ban va­gyok. Kezd el­fogy­ni a tü­rel­mem. Min­den na­pom kín. A sze­re­pe­im, ami­ket na­gyon sze­re­tek – kín;  a szó­ra­ko­zás – kín;  a pi­he­nés – kín;  az ol­va­sás – kín.

Az­nap kin­tor­nás vol­tam, A gyu­fa­árus kis­lány ment.

És jöt­tek a vesz­pré­mi­ek. Te­hát a két tár­su­lat kö­zött 1-1 lett az ál­lás.

A Sze­ku­ri­tá­té kö­vet­te a pél­dát: min­den tíz mé­te­ren állt 1-1 pri­bék.

A vesz­pré­mi­ek ha­za­men­tek, ne­künk hagy­ták a sze­ku­so­kat és a nya­rat. No­sza, mit kezdjünk az utób­bi­val? La­ló­ék­kal rán­dul­gat­tunk ki er­re-ar­ra, sá­to­roz­tunk a Ré­tyi Nyír­ben, Ma­ros­főn nagy nyu­ga­lom­ban. Az Oj­to­zi-szo­ros egy gya­nút­lan dom­bo­ru­la­tá­ról vi­szont le­sza­lasz­tott a ro­mán had­se­reg. Mert rá­juk tü­zel­tünk. Ki­de­rí­tet­tem: nagy­nem­ze­ti hon­véd fegy­ver- és lő­szer­rak­tár nyil­ván ha­di­tit­kos púp­ján sü­töt­tük a ki­sebb­sé­gi sza­lon­nát. Így az­tán ala­pos ta­nács­ko­zás után a la­pos nya­ra­lás mel­lett dön­töt­tünk. Sö­tét éj­sza­ka haj­tot­tam a Fe­ke­teügy­től a Fe­ke­te-ten­ge­rig. S hogy a ví­zi­szo­nyos, de iszo­nya­to­san kí­ván­csi éde­sa­nyám is lás­son vég­re cso­dát, meg­aján­dé­koz­tam ho­moki sá­to­ro­zás­sal – a nu­dis­tast­ran­don. Sze­gény­kém job­ban vi­sel­te a szem­szú­ró lát­ványt, mint a tű­ző na­pot für­dőr­uhás sá­to­rár­nyék­ban, pe­dig mi messzi­re el­pu­col­tunk pu­cér­kod­ni. A har­ma­dik es­te hű­vö­sé­ben már lá­za­san kö­nyör­gött, ment­sem vissza az ég nor­má­li­sabb haj­la­tá­ba, ahol eh­hez ké­pest őszies a nyár.

Azon az őszön lop­tam ma­gam vissza a fut­ball­vi­lág­ba. Ahol ér­tem, láb­te­ni­szez­tem, a szín­ház ud­va­rán mű­kö­dő író- és kassza­gép­ja­ví­tó mű­hely kis­pá­lyás csa­pa­tá­nak a cso­da­csa­tá­ra let­tem. A szí­nész spor­tol­jon! nagy­ké­pű jel­szó­val kép­te­len vál­lal­ko­zás­ba fog­tam: meg­ala­pí­tot­tam a Ri­val­da ne­vű gár­dát és be­ne­vez­tem ve­le a vá­ro­si Kisz-ku­pa kis­pá­lyás baj­nok­sá­gá­ba. Az el­nö­künk a szak­szer­ve­ze­ti el­nök volt, az edzőnk Bot­ka La­ci, a csa­pat­ka­pi­tá­nyunk az ügye­lő, a ta­ná­csa­dónk a pa­ró­ka­mes­ter.

Az öreg ha­jász ko­ráb­ban fa­lu­si mér­kő­zé­se­ken bí­rás­ko­dott. Hí­res volt ret­te­ne­tes szi­go­rá­ról. Az egyik meccs vé­ge­fe­lé ki­fa­kadt a kö­zép­csa­tár:

– Já­nos bá­csi, ha ma­ga ál­lan­dó­an le­fúj min­dent, mi­kor rú­gunk gólt?

– Majd az edzé­sen, fiam.

Egy idő után a sok tur­né, ki­szál­lás miatt ter­mé­sze­te­sen nem tud­tuk be­tar­ta­ni a me­net­ren­det, fel kel­lett ad­nunk a baj­no­ki ba­bér­ba ve­tett hi­tün­ket. Vég­te­le­nül saj­nál­tam. Hiá­ba, na, Tu­tu­ká­nak 29 éves ko­rá­ra sem nőtt be a láb­fe­je­lá­gya.

Pe­dig még anyám sem mond­hat­ta vol­na, hogy Szent­györ­gyön rossz tár­sa­ság­ba ke­ve­red­tem. Saj­nos a me­gyei lap le­gen­dás csa­pa­tát már nem ta­lál­tam egy­ben, a rend­sze­res ven­dég­lői szó­csa­ták­ban nem ki­bi­cel­het­tem, le­kés­tem az ex­tra­vá­gáns ideg­se­bész Si­mó Fer­kó úr hol­dud­va­rát, de azért a rend­kí­vül tá­jé­ko­zott, mű­velt se­bész Dar­kó Zsi­ga és bel­gyó­gyász Koczka Bu­ci bá­csi, Cze­gő Zo­li, Far­kas Ár­pi, Ma­gya­ri La­ji, Gaj­zá­gó Mar­ci, az új­sá­gí­rók, szer­kesz­tők ide­je­ko­rán a ba­rát­sá­guk­ba koc­cin­tot­tak, Sylves­ter­rel, né­hány kol­le­gá­val gya­kran, Kiss At­ti­lá­val me­net­rend­sze­rű­en fröccsöz­tem ma­gam­ba a szín­pad örö­kér­vé­nyű tör­vé­nye­it, a szín­ház min­den­na­pi gond­jait – oly­kor éj­sza­ká­ba nyú­ló­an.

Az Éj­sza­ka az or­szág­úton c. da­rab­bal nyi­tot­ták a har­ma­dik éva­do­mat. Sö­tét ügy – sö­tét elő­adás. Con­stan­tin Cod­re­scu ven­dég­ren­dez­te, hoz­ta ma­gá­val a de­ko­ra­tív fe­le­sé­gét, de saj­nos nem dí­szí­tő­elem­nek, ha­nem dísz­te­len fő­sze­re­plő­nek. Még jó, hogy le­ga­lább ma­gyar volt.

Cod­re­scu… a szeg már a zsák­ban su­nyi­zott, de csak évek múl­tán bújt ki.

Ki­vé­te­le­sen ör­vend­tem, hogy csu­pán sta­tisz­tál­tam az éj­sza­kai je­le­net­ben, rá­adá­sul nem is lát­szot­tam a la­ko­dal­mi me­net­ben. A pla­kát azért elő­ke­lő he­lyen hir­det­te a ne­ve­met a vő­le­gény ap­ja­ként. Sze­gény anyó­som na­po­kig ke­rült, amíg vég­re szó­ba ke­rült, hogy nem lá­tott az elő­adás­ban. Meg­nyug­tat­tam: jól lá­tott, hogy nem lá­tott.

Az­tán hosszú, ne­kem vég­te­len­nek tű­nő ide­ig nem is tűn­tem fel új elő­adás­ban. Az őszi sze­re­pet el­fúj­ta a szél, a té­lit be­lep­te a hó. A nap­lóm hó­na­pok hosszát lé­nyeg­te­len­ke­dik.

(Nap­ló-cso­kor) Kul­túr­fe­le­lős va­gyok a Trak­to­ris­ko­lá­ban.

– Ó, mé­lyen­szán­tó kul­tú­ré­let…

A Trak­to­ris­ko­lá­ban Car­agi­a­le Név­na­pi lá­to­ga­tás c. je­le­ne­tét pró­bá­lom.

– Pró­bá­lom tel­jes be­ve­tés­sel be­vet­ni a par­lag fe­je­ket.

… ké­szü­lünk egy ün­ne­pi mű­sor­ral de­cem­ber 1. tisz­te­le­té­re a Kul­túr­ház­ban más cso­por­tok­kal együtt. Cí­me: Unit¸i pe ve­ci sub tri­co­lor (tu­laj­don­kép­pen: Örök­re együtt a tri­ko­lór alatt).

– Er­re mond­tuk: a tö­rö­kök nem ün­ne­pel­tet­ték ve­lünk a Mo­há­csi vészt. No meg dec. 1. az AIDS vi­lág­nap­ja. Meg­lát­szik, mi­nek a je­gyé­ben egye­sül­tünk.

En­nek az év­nek ke­vés re­ménnyel né­zek elé­be. A na­gyobb baj az, hogy nem csak én akad­tam el, ha­nem – vé­le­mé­nyem sze­rint – az egész szín­ház. (…) Ál­lan­dó­an nem az­zal fog­lal­ko­zunk, ami a leg­fon­to­sabb.

– Tu­tu­ka, a Párt­nak az a leg­fon­to­sabb, hogy mi ne az­zal fog­lal­koz­zunk, ami ne­künk a leg­fon­to­sabb.

A 2-es Lí­ceum­ban Som­bo­ri Sán­dor Ág­nes c. da­rab­ját ren­de­zem. A Trak­to­ris­ko­lá­ban Ma­gya­ri La­jos Cso­ma Sán­dor nap­ló­ja c. po­émá­ját ta­ní­tom be.

Na­gyon rossz han­gu­lat­ban va­gyok. Né­hány nap­ja új­ra gyö­tör az ideg­ba­jom. (…) Fogy a  tü­rel­mem, kezd rom­la­ni a han­gu­lat kö­rü­löt­tem.

Már­ci­us 12-én be­vo­nul­tam a Vi­gyor­gó­ba. Fő cél: a ka­to­nai fel­men­tés­hez szük­sé­ges ira­tok meg­szer­zé­se. De egyéb­ként is jól jött.

– Nem vi­tás! A sár­ga cé­du­lát is ki akar­tam húz­ni, hogy fe­dez­ze a száj­jár­ta­tá­so­mat, de Edit pi­ros la­pot mu­ta­tott, mond­ván, úgy nem vá­lasz­ta­nak el, s ha tény­leg meg­hü­lyü­lök, ő nem lesz bo­lond a sí­rig ki­húz­ni ve­lem. (Sze­gény­kém ki­húz­ta.)

Na­gyon ela­kad­tam. Már egy éve nem kap­tam sze­re­pet. At­ti­lát meg­le­he­tő­sen ki­go­lyóz­ták, más pe­dig – úgy lát­szik – nem is tud a lé­te­zé­sem­ről.

A hely­zet ura a cen­zú­ra volt. Ki­vá­ló ká­de­rek­kel. A me­gyei kul­tú­rel­nök­nő pél­dá­ul olyan so­kol­da­lú­an fej­lett volt, mint ma­ga a szo­cia­liz­mus. A mű­ve­lő­dé­si élet után az egész­ség­ügyet ve­zet­te, majd a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en han­ga­dó lett az uni­tá­ri­us egy­ház­nál. Fenn­tar­tás nél­kü­li hí­vei tá­mad­tak ott is, mond­ják, az ön­ki­szol­gá­ló üz­let­ben még egy üveg ko­nyak is hoz­zá sze­gő­dött fi­zet­ség­men­te­sen. (Ó, sze­rin­tem csak a vi­zio­nált el­len­sé­gei rosszin­du­la­tús­kod­ják ró­la…) A be­mu­ta­tót en­ge­délye­ző bi­zott­ság má­sik tag­ja a Párt nél­kül csak mel­lény­sza­bó­ság­ig vit­te, za­kót nem bíz­tak rá.

(Nap­ló) Az ál­la­po­tok már-már tart­ha­tat­la­nok. Az évad leg­jobb elő­adá­sát, Az ala­pít­ványt sűr­gö­sen el­te­met­tük, a ve­ze­tő­ség fik­tív­vé vált, a be­mu­ta­tó ke­vés, min­den évad vé­gé­re sű­rű­sö­dik.

Eb­ből a hul­lám­völgy­ből a Hul­lám­zó vő­le­gény sem tu­dott par­tra dob­ni. Röp­ke je­le­ne­tem ha­mar el­re­pült, me­het­tem vissza az öl­tö­ző­be kár­tyáz­ni. Sőt! A nagy­vá­ra­di elő­adá­sun­kon ki is ma­rad­tam.

Ki­rály Jós­ka bá­csi öreg Czir­mos­ként in­dít. Hossza­szan egye­dül van a szí­nen, ra­kos­gat, zsör­tö­lő­dik, mo­no­lo­gi­zál… és egy­szer­csak kecc, nincs to­vább. Már az utol­só sor­ban is hal­la­ni a sú­gót, ő szó nél­kül tesz-vesz to­vább, majd ko­mó­to­san elő­re sé­tál, szét­tár­ja a kar­ját a kö­zön­ség­nek:

– Na, idá­ig el­ju­tot­tunk.

For­dul ket­tőt-hár­mat és új­ra szö­veg­re kap­csol, de vagy húsz ol­dal­lal ké­sőb­bi­re. Nincs vissza­út, csak ne­kem az öl­tö­ző­be.

Jós­ka bá­csi több Ta­má­si-sze­re­pet ját­szott, ezen az áron okos be­ava­tott­nak te­kin­tet­te ma­gát.

Csík­szent­mi­há­lyi elő­adá­sunk után a kul­tú­ri­gaz­ga­tó rö­vid kö­szö­nő be­széd­del ked­ves­ke­dett ne­künk:

– … mert eb­ben a fa­lu­ban bics­káz­ták meg az ör­dö­göt Ta­má­si Áron Ör­dög­vál­to­zás Csík­ban cí­mű no­vel­lá­ja sze­rint.

– Ör­dög­vál­tás! – szólt köz­be Jós­ka bá­csi.

– Bo­csá­nat, mű­vész úr, de ör­dög­vál­to­zás…

– Ör­dög­vál­tás! És kész!

Jós­ka bá­csi egyé­ni Ta­má­si-mű­so­rá­nak Tü­zet ve­gye­nek! volt a cí­me. Megy be az öreg ka­zán­fű­tő, ol­vas­sa a pró­ba­táb­lát, nem hisz a sze­mé­nek. „Há el le­het itt iga­zod­ni? Eszik meg az éle­te­met, hogy spó­rol­ni kell, nem sza­bad be­gyúj­ta­ni, most meg azt ír­ják ide, hogy tü­zet tegye­nek. Ki tud itt igaz­sá­got ten­ni?” Mo­rog­va el­cso­szo­gott és jól be­dur­ran­tott.

Ilo­na, a Jós­ka bá­csi szí­nész­nő fe­le­sé­ge is na­gyot­hal­ló volt. A Jó es­tét nyár, jó es­tét sze­re­lem elő­adá­sán zsú­folt ház volt, ezért tá­vol ül­tek egy­más­tól. Adott pil­la­nat­ban a fő­sze­re­plő azt mond­ja: nyazs­gem. A né­ző­té­ren Ilo­na szin­te ki­ált­va:

– Jós­ka, mit mon­dott Pé­ter?

– Nyazs­gem.

– Az mit je­lent, Jós­ka?

– Nyald ki a seg­gem!

– Szé­gyell­je ma­gát, vén disz­nó!

A Jó­es­tét nyár­ban még ak­kor sem bar­nul­tam vol­na le, ha ne­tán ze­ne­ká­lis vol­nék, lé­vén, hogy Má­sik­ren­de­zőn­él nap­fo­gyat­ko­zá­som volt. Így ki kel­lett vár­nom a ta­va­szi Had­gya­kor­la­tot.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ