Macskapipőke

Imreh Albert fotója

Berci bátyó portáján ha esett, ha fújt, sose hiányzott a macska. Ha egyikük elpusztult vagy elkóborolt, a helyében mindjárt megjelent egy ugyanolyan szürke, csíkos, hallgatag példány.
A gazdája valamennyit csak úgy emlegette, hogy – Macskapipőke.
Az éppen soron lévő szerény, csöndes állat volt, módfelett tiszta és ha tehette, nem szívesen mutatkozott. Étkezéséről maga gondoskodott – hozzáértéssel vadászgatott a kertben és távolabb, olykor a Selyemrét környékén is –, de ha Gréte megkínálta a maradékból, sose utasította vissza.
Ha szólították, előjött.
Berci bátyónak legtöbbször elég volt csak kiejtenie a szót, hogy Pipőke, s mire macskája a lehető legváratlanabb zugokból vagy irányokból, de menten megjelent a hívásra. Csöppet se sietett, a hízelgés is távol állt tőle. Visszafogottan lépegetett, mint aki végtelenül hosszúnak tudja az időt. Leült a gazdával szemben, maga alá tekerve selymes farkát és mély tüzű tekintetével szembenézett vele.
Kedvenc tartózkodási helyei a házban: a vaskályha mögötti fásláda, a tornácra nyíló ablakmélyedés és a fényképezőfülkébe állított kárpitozott szék – ha éppen nem ült benne kliens.
Berci bátyó azért is ragaszkodott hozzá, mert órákon át tűrte a fényképezkedés fegyelmét. Eszményi modell volt. Mozdulatlanul, lazán tartotta a pozíciót, amelybe a bátyó eredetileg beállította. Végtelen türelemmel, értelmesen nézett szembe gazdájával, mintha egy rég föltett kérdésre várná a választ.
– Mit nem adnék, ha láthatnám, milyen gondolatok foglalkoztatják – töprengett Berci bátyó, miközben Pipőkéjét fotózta. A rá szegeződő tekintet különös ragyogása nyugtalansággal töltötte el. Ilyenkor éppen csak az állat fejére helyezte a tenyerét, ettől az lehunyta a szemét, dorombolt néhányat és lassú mozdulatokkal befordult a balfenéken.