„gond a csönd is, ha nincs.
Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad.”

(Szilágyi Domokos)

Szól, üvölt az asszony felé a szomszéd szobából, mintha igazi légiriadó lenne, pokoli zaj, lárma, csattan az ajtó, ömlik a vakolat, káromkodás, obszcén szavak halmaza zúdul felé, mintha épp egy bombázó lenne, és egyedül ő a célpont, az asszony most Koszovó, le kell bombázni, rendet kell teremteni, meg kell félemlíteni! Hullanak a szóbombák, jól vannak időzítve, mindenik telitalálat, hangfoszlányok szűrődnek a füléig, agyáig a fürdőszoba vékony falán át, nemcsak a fülének, főleg az agyának ütődnek, minden szerve feszült figyelem, leadva a riadó, általános készültség benne, a szíve iszonyúan ver, hullanak a szóbombák egyre, hangfoszlányok, néha teljes mondat is van ékelve a trágár, obszcén szavak zagyva keverékébe:
– Te, epilepsziás K…., kitaposom a beled, te!”- de akinek szól, csak lerogyik az ágyra, már menekülni se bír, (nem mer?)nem tudja eldönteni, melyik az ok és az okozat, de nem mozdul a lába, mintha megmerevedett volna, csak a szíve akar kiugorni, mint már annyiszor, de jobb lenne, ha megállna, gondolná, de már gondolkodni se bír, totális döntésképtelenség, le van győzve, letaglózták a napontai bombaadagok, csak lassacskán, ízenként szedik szét, a szívét zúzzák, eszét veszik, pusztítják benne az erőt, a Lélek ereje fogytán, a testté is hanyatlik, de ő még mindig nem dönt, nem tud, nem segít senki igazán, csak az újabb szófoszlányok jutnak el még mindig az agyáig, csodálkozik, hogy még mindig fel bírja fogni, „hová jutott”…, nem úgy, mint a társ(???), a Bombagyáros, a visszavedlett állat, csorog a nyála, míg hebzsel, csámcsog, s vérben forgó szemeivel, mint megsebzett, megvadult tigris, hírtelen, mint a villám, felugrik, s úgy fogja marokra a nagykést, hogy az asszonynak megáll a lélegzete.A kés csak villódzik a levegőben, mintha forgószéllé válna, felkavarja a levegőt, az asszony alig lát tisztán a rémülettől, nekiugrik-e ez a vadállat, vagy hol vagy Isten, és hírtelen irigyli a szerbiaiakat, kik , ha megszólalt a légiriadó, elbújhattak a föld alá, együtt a többivel, hasonló sorsú szerencsétlenekkel, de őt nem nyeli el a föld hírtelen, hiába hagyja el fohász az ajkát, mert semmi sem történik, a kés megáll a levegőben, de nem mozdul a kéz, amely tartja, nem lehet kiszámítani, használ-e itt még a szó, mégha könyörgés is, nem lehet kiszámítani, ez is háborús őrület már, itt már semmi és senki nem segít(het), az asszonyt már az ájulás környékezi, amikor látja, lehanyatlik a kéz, a kés kihull, és áll a Társ elfénytelenedő, üres tekintettel, mint aki nem is tudja, hová indult, hová is tart és hol is van, valahogy eltámolyog a vetett ágyig, elterül rajta, mintha villám sújtana rajta végig, és mély álomba zuhan.
Az asszony ekkor ocsúdni kezd, visszatér bele az erő, újra megszabadult, él, perceket, órákat nyert, nyer vagy veszít, nincs még vége, nincs eldőlve semmi, csak időt nyert: amire fordítja, de még mindig nem bír megmozdulni, mintha valaki odaszegezte volna, Jézus jut eszébe ott a kereszten, meg a szerbiai menekülők, és bánja, hogy nem egy közülük, most a többivel együtt menetelhetne, nem számít semmi, mert rajtuk a Világ szeme, de őrá, egyetlen emberre ki gondol vajon, mit számít egyetlen ember sorsa, ha a menekülőkkel együtt lehetne most, mégha szerencsétlen, földönfutó, de hasonló sorsú emberek, akik a puszta együttlétükkel erőt öntenek egyik a másikba.
De ő hiába menekül egyik szobából a másikba, a kertbe vagy akár távolabb, ezek a Bombák mindenütt utolérik, és már mindenütt hallja, szünet nélküli riadó szól, egyre erősödik, már álmában is hallja és látja, amint épp fojtogatják, lefejezik, ahogy a hallott igazi mondatok variálódnak e potenciális gyilkos száján:
– ”Veszem ezt a kést, és így nyisszentem el a nyakát, lásd! – (most éppen másnak, mert mindenki ellensége neki ! )és mutatja is a jobb sokkhatás kiváltása érdekében, és már újra villog a kés, a kéz köröz kegyetlenül, nem tudja hírtelen, kire is kell sújtani, talán már az sem elég világos, miért, kiért, a leghatásosabb érvbe kapaszkodik, a halott gyermekért, iszonyú kínt élt és él át még ma is, ő is, nemcsak az asszony, de ő már elhiszi, hogy egyetlen módszer, ha elissza az eszét, a bánattól teszi, azért ilyen…
De az asszony tudja és érzi: ez hazugság, gyávaság, megfutamodás az élet elől, minden és mindenki elől, és már szinte megért mindent, még ezt a nyomorult férget is talán, aki a gyermeke apja mégis.
Elrakja a kést és vár. Várja a csodát! Vár valakit vagy valamire, maga sem tudja, mit.
És a szerbiai menekültekre gondol.
( 1999. júl. 7.)