Utassy József: Két pofon mint Széna-téri ütközet

…1955 nyara volt számomra a legszomorúbb idő. Befejeztem az általános iskolát. Tudtam, az aranykornak vége. Búcsúztam pajtásaimtól. Befelé zokogtam. A nyár két hónapjára elszegődtem az Útfenntartó Vállalathoz, hogy remekítsek valamit én is azon az úton, amelyen majd szeptemberben elmegyek. Nem tudtam elképzelni falumat nélkülem! Azt hittem, megáll majd az idő, ha fölszállok az egri buszra! Ám az időnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megálljon.
1955 őszén Bükkszenterzsébetről négyen mentünk, fiúk, az egri Dobó István gimnáziumba. Az intézet udvarán, ahol az eligazítás zajlott, csak úgy röpködtek az idegen szavak: humán, reál – amiből én természetesen egy árva szót sem értettem. Oda sodródtam hát, ahová a barátaim álltak, a reál tagozatba. Holott a helyem a humánban lett volna. Nyögtem is ezt négy éven keresztül! Fizika, matematika, ábrázoló geometria a jó öreg latinórák helyett! A declinatiók világában pedig inkább otthon éreztem volna magamat, mint a színuszokéban. Általános iskolai jeles eredményem le is apadt közepesre az első félévben. Ám év végén már jó rendű voltam. A második évben is. – És akkor jött 1957, a számonkérés és a leszámolás éve.
(Én 1956 októberében, amikor a tanulókat hazaküldték, nem utaztam szüleimhez. Arra hivatkoztam, hogy rossz családi körülmények között élünk. Rajtam kívül a kollégiumban maradt még Keresztes Nagy Csaba és Marton Levente diák. Mindketten budapestiek voltak. Marton Levente aztán a Széna téri harcok hírére fölutazott Pestre. A kollégium igazgatója megtűrt bennünket, pedig tudta, hogy ötliteres korsóból isszuk a bort. Na és! Ő meg a SZER híreit hallgatja! Egyik alkalommal a renoválás alatt álló Líceum épületét támasztottuk, amikor egyre népesebb tömeg gyülekezett a térre. A szovjet emlékműről már hegesztőpisztollyal vágták le a láncokat. Mi továbbra is ott ólálkodtunk. Egyszer csak odaint mindkettőnket valaki a láncokhoz. Csaba egyik, én meg a másik végét markoltam meg. És elindultunk. Utánunk a tömeg. Irány a Berva! Csabának is, nekem is nagyon tetszett a kitüntetés. Vágtuk jobbra-balra az ünnepélyes pofákat, hiszen a fotósok össztüzében álltunk. De csak a kollégiumig húztuk a láncokat, ott átadtuk két fiatalembernek. Éjféltájban vetődtünk haza, mikor is Kiss bácsi, a portás mondta a hírt, hogy belőttek hozzájuk. Szerencsére senki sem sérült meg. Ám az ijedelem nagy volt, képzelni lehet. Lassan már megjelentek a falfelírások is: ÉLJEN A KÁDÁR-KORMÁNY! Krétával degeszre tömött zsebű diákok, jártuk a várost, és ahol csak találkoztunk a felírással, mindenütt odabiggyesztettünk elé egy nagy F-et. – A kollégium ablakából néztük végig, amikor a hatalmas vörös csillagot a Líceum tetejéről leverték. Ezt az óriási tákolmányt minden este kivilágították, forgott körbe-körbe, kelet felé mindig megállt, várt egy fél percet, majd kezdte elölről útját. Az egriek már rá sem hederítettek, csak a turisták bámulgatták nagy előszeretettel. Végre megjelent helyette egy hosszú, karcsú póznán a nemzeti-színű lobogó! Ujjongtunk örömünkben. Ölelgettük egymást. Ízig-vérig magyarnak éreztük magunkat.)
Aztán hazautaztam Bükkszenterzsébetre szüleimhez. 1957 januárjában hívtak vissza bennünket körlevéllel a gimnáziumba. Szinte mindenki visszajött. Néhányan az idősebbek közül elhagyták az országot, Nyugatra távoztak. Ketten-hárman mi is megpróbálkoztunk ezzel, de a kollégium kapujában fülön csípett bennünket az otthonvezető, és visszaparancsolt szobánkba. Hála az égnek!
Jött tehát 1957, a számonkérés és a leszámolás éve. Hallgató Sándort, igazgatónkat elbocsátották, és Szolnoki Jánost nevezték ki, föntről, helyette. Habisch tanár urat, aki engem nem tanított, börtönbe csukták a forradalomban való részvétele miatt. Büszkék voltunk rá valamennyien, de hallgattunk róla.
Az egyik tavaszi napon hívattak az ügyeletessel az otthonvezetőhöz. Az emeletről lefelé menet faggattam a fiút, hogy vajon miért keresnek. Ő azt mondta, hogy nem tudja, de nagy baj lehet, mert itt van a gimnázium igazgatója is. Falfehéren léptem be hozzájuk. A szoba közepén egymással szemben álltak.
– Jó napot kívánok! – köszöntem.
– Jó napot! – fogadta köszönésemet Szolnoki János igazgató.
– Te vagy Utassy József? – kérdezte.
– Igen, én vagyok.
– Akkor állj ide közénk! Apád meghalt a háborúban?
– Meg.
– Nevelőapád?
– Kovách Ferenc.
– Cipész?
– Igen.
– Hallom, van szőlőtök is.
– Van. Négyszáz négyszögöl.
– Ha arra járnék, megkínálnál egy pohár borral?
– Meg én, még kettővel is! – engedtem föl egy kissé.
– Hát akkor mondd meg nekem, hogy ki ez a férfi itt, ezen a képen!
És elém tartott egy nagyított fényképet. Hosszan néztem, nézegettem, de nem ismertem föl benne senkit.
– Nem tudom – válaszoltam.
– Nem tudod?! – kérdezte újból, de már erősebb hangon.
– Nem.
– No, nézd csak meg még egyszer! Alaposabban. – Orrom elé tartotta a fényképet, de még annyit sem láttam belőle, mint az előbb.
– Nem ismerem, igazgató elvtárs – hüppögtem.
És ekkor jobb kézzel egy hatalmas pofont kaptam tőle. Bizonytalanul álltam a lábamon már addig is, de a pofontól teljesen elveszítettem az egyensúlyomat, és hátraestem. Egyenesen az otthonvezető karjai közé, aki talpra állított, és szembefordított magával.
– Látod – mondta –, nem babra megy a játék. Ha szépen megmondod, hogy ki itt ez a férfi, nyugodtan elmehetsz. De ha nem, az igazgató elvtárs eltávolít a gimnáziumból! És a mi kedves kis Dzsónk mehet vissza a falujába az édesanyjához. Gondold jól meg: mi lesz akkor belőled?! Egy suszterlegény! Semmi több. Egyébként édesanyád jól van?
– Igen, hála az égnek! Csak nagyon fáj a lába. Isiásza van.
– Hát az nagyon fájdalmas betegség. Hogy viseli?
– Nehezen. Éjszakánként meleg sóval alszik, és üvölt a fájdalomtól.
– No látod! Ilyen körülmények közé akarsz te visszakerülni?
– Én nem akarok. Én Dobós-diák szeretnék maradni! – pityeredtem el.
– Hát akkor, Józsikánk, kis Dzsónk, nekem apró Joel prófétám, mondd meg nekünk, kit ábrázol itt ez a fénykép!
– De ha nem tudom, otthonvezető elvtárs! Isten bizony nem ismerem!
És ebben a pillanatban akkora pofont kaptam tőle, hogy most az igazgató kapott el fél kézzel, mert a másikban egy újabb fényképet szorongatott. Ő is megfordított, és szembeállított magával.
– Ide figyelj, te betyár, hát akkor azt mondd meg nékem, ki vigyorog itt ezen a képen!? Ki húzza a „rabláncot”? Mi?!
– Én.
– És nem ismered föl ezt a tőled egy méterre álló férfit?!
– Rengetegen voltunk ott, igazgató elvtárs, rengetegen!
– És hogy kerültél te oda, mondd?!
– Sétáltunk a városban a barátommal, ott ólálkodtunk a Líceum körül, nézelődtünk, amikor egy férfi odaintett minket, hogy fogjuk meg a lánc két végét. És mi megmarkoltuk, és húztuk végig a Széchenyi utcán! Utánunk meg a tömeg.
Csönd lett. Hatalmas csönd. Hallani lehetett a két férfi szuszogását.
– No jó! Rendben van. Elmehetsz. Majd döntünk a sorsodról!
És döntöttek. Első fokon eltávolítottak a gimnáziumból. Ám a bükkszenterzsébeti tanács kiállt mellettem, levelükre az ítéletet két hónapi felfüggesztésre változtatták. Voltak, akik azt mondták, hogy nagy szerencsém volt, mert ha a rendőrségen hallgattak volna ki, biztos, hogy nem úsztam volna meg két pofonnal. De nekem ez a két pofon is fölért egy Széna téri ütközettel!

Forrás: A kikelet fia. in: Curriculum vitae, Bp. 1995. Kortárs. Digitális Irodalmi Akadémia.