– Kezdjük a nehezével: legutóbbi versköteted 2003-ban jelent meg. Ez testvérek között is 13 év. Mi az oka, hogy felhagytál a versírással? Vagy csak egyelőre? Lesz visszatérés?

– Vártam a kérdést, mert én is fel-fel­te­szem néha ma­gam­nak. Fel­hagy­ni ez­zel nem valószínű, hogy le­het­ne, amennyi­ben mélyeb­ben, mélyebbről működik az em­ber­ben. Kézen­fekvő, mégis találó a búvópa­tak-ha­son­lat erre. Meg­lep­tem ma­gam nemrég, szin­te tíz év szünet után, hogy ver­set írok, némi „rug­dosás” nyomán, összeállításba, an­tológiába, de működött, va­la­mennyi, nem túl sok tech­ni­kai nyi­korgás után for­gott a kerék.

Per­sze, nem ilyen egy­szerű a képlet, sok­kal össze­tet­tebb. A búvópa­tak­nak moz­gatóerő kell, hogy a felszínre törjön. Nem csak úgy gyűl össze, önmagától, ha­nem szik­ra szükséges a ki­moz­duláshoz, meg­határozó élettörténés formájában, ami kiváltja. Egyébként, ha úgy ala­kul, ahogy kell, ak­kor tel­je­sen természe­te­sen követ­ke­zik be, úgy, mint ami­kor azt mond­juk: ez pon­to­san most és így, másképp nem is le­he­tett.

– Műfordítóként viszont nagyon aktív vagy. Főként fiatal román szerzőket fordítasz. Bukaresti éveid hozadéka a román irodalom iránti affinitás?

– Egy ki­csit még az előbbi kérdésre reagálva is vála­szo­lok erre. Én is so­kat tűnődtem, mit te­het a műfordítás gya­kor­la­ta az al­kotás szem­pontjából szüne­tet je­lentő időszak­ban, igaz-e, hogy edzésben tart stb. Azt hi­szem, ennél több, másabb. Nem annyi­ra az íráskészség szintjén tart formában, ha­nem talán a lel­ki tar­tal­mak ébresztésében is, ha jó ez a meg­fo­gal­mazás. Minél több szerző többféle művét fordítja az em­ber, annál inkább. Mert tény, hogy a fi­gyel­mes, beleérző ol­vasás is ezt te­szi, de a műfordítás még be­ik­tat egy erős és tevékeny nyel­vi-tu­da­ti-érzel­mi szűrőt a szöveg be­fo­gadásának fo­lya­matába.
Nem tu­dom, Bu­ka­rest, a hun­ga­rológiás egye­te­mi évek nélkül ugyan­ez és főként ugyanígy történt vol­na-e. Kíváncsiság ben­nem más nyelvű iro­dal­mak iránt korábban is léte­zett, azt hi­szem, ez kell is a műfordításhoz. De az is tény, hogy az egye­te­men a román mellékszak, olyan tanárok­kal, mint Mir­cea Cărtăre­scu, Si­mo­na Pop­es­cu, Ion Bog­dan Lef­ter, Io­a­na Pârvu­les­cu, Eu­gen Neg­ri­ci, ren­de­sen hozzátett mind­eh­hez. Bu­ka­rest szintén, az­zal, hogy „segített” meg­ta­nul­ni ala­po­san románul, mert olyan a közege, a miliője, hogy so­kat bíz a laza, könnyed, mégis tar­tal­mas kom­mu­nikációra, szin­te ola­szo­san. Annyi­ra, hogy a román nyelvű kul­turális újságírásba is be­in­vitált, évek­re szólóan, ami ugyan­csak fo­koz­ta az érdeklődésem, amiről kérdeztél. Ami pe­dig konkrétan a szerzői vo­nu­la­tot il­le­ti, ame­lyet elősze­re­tet­tel fordítok, egyrészt az ún. román „nyolc­va­na­so­kat” (opt­ze­cişti) je­len­ti, másrészt azt a ki­lenc­ve­nes évek­ben fi­a­tal­nak ne­ve­zett írói, költői sort, amely­nek – nagyrészt a jászvásári Po­li­romnál meg­je­lent – köny­vei zömmel azt dol­gozzák fel, mi­lyen volt gyer­mek­nak, ka­masz­nak, fi­a­tal­nak len­ni a rend­szerváltás előtti Romániában, il­let­ve mi történt közvet­lenül 1989 de­cem­be­re után az it­te­ni társa­da­lom­ban, közösségi lelkület­ben stb. Válto­za­tos, oly­kor ele­gyes műfa­jok­ban, műne­mek­ben te­szik ezt, ezt is iz­gal­mas­nak találom műfordítóként.

– Amint erre utaltál, a bukaresti Hungarológián végeztél, néhány évvel később ugyanitt tanár lettél. Aztán bő hét évvel ezelőtt ezt a munkát is felváltottad a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár igazgatói tisztségére. Rengeted kulturális/irodalmi rendezvényt szerveztek. Bírod cérnával?

– Úgy érzem, igen. Közben a „varráshoz” jó érte­lem­ben vett ru­tin társult, so­kat ta­nul­tam, a min­den­na­pi munkával is, lel­kes csa­pat és re­mek szer­vezőtársak működnek közre eb­ben. Van egy olyan sajátossága is en­nek a tevéke­nységem­nek, hogy ha jól si­kerül a ren­dezvény, élmény a közönségnek és a meghívot­tak­nak is, miközben le­zaj­lik, néha re­meg a le­vegő a helyszínén, ahogy mon­da­ni szok­tuk, az érdeklődésre, a fi­gye­lem­re, az el­hangzókra gon­dol­va, ak­kor a szer­vezési mun­ka fára­dal­ma­it egész egy­szerűen eltörli, feltölt. Ugyan­ilyen hatással van az is, hogy olyan város és régió pörgős közművelődési környe­zetében, en­nek további erősítéséért dol­goz­ha­tom, ahol a kultúra nem a sza­vak szintjén számít, távla­ti­lag is lénye­ges közösségépítő tényezőnek. Ez fo­lya­ma­to­san széles­re nyit­ja a ren­dezvény­szer­vezésben is a nagy­világ kul­turális ak­tu­a­litását, azt egy­re természe­te­sebb meg­je­leníteni szűkebb pátriánk­ban. Nem kérdés, mennyi­re jót tesz, te­het ez a közönség, a közösség szel­le­mi vérke­ringésének.

– Beszéljünk még az írásról! Volt egy alteregód, Periszkóp Pál, versei a Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletében jelentek meg, majd kötetben is, Bakter Bálint (Cseke Gábor) verseivel együtt. Lesznek még versei Periszkóp Pálnak?

– Úgy, mint ak­kor, a ki­lenc­ve­nes évek vége felé, azt hi­szem, nem. A történet ki­in­dulópont­ja ötlet­szerű volt, ami belőle ki­ala­kult, az már ennél jóval több. Az ju­tott eszünkbe a na­pi­la­pos ta­posóma­lom­ban, hogy mi­lyen len­ne a szer­kesztési munkába a hírfo­lyamból mind­un­ta­lan be­futó, oly­kor blőd, oly­kor megdöbbentő in­formációkat le­re­agálni al­kal­mi ver­sikék révén, mint­ha so­ra­ik­ban az ol­vasó és az újságíró egy­szer­re csodálkoz­na rá bi­zo­nyos időszerű témákra, ezek mentén el­gon­dol­kod­va, szóra­koz­va, de azért néhány lépésnyi­re körbejárva a vers konkrét tárgyát. A hírol­dal egysíkúságát is fel­dob­ni hi­va­tott ez a rend­hagyó ro­vat. S mi­vel egy egészen em­berközeli nézőpon­tot hor­do­zott a vers­mon­dat, szükség volt egy beszédes nevű ál-szerzőre, így szüle­tett meg Pe­riszkóp Pál. Az első sza­kasz­ban egy­személyes vállal­kozásként vit­te a na­pon­ta je­lent­kező so­ro­za­tot, aztán az ötletből és a – ko­moly, de mégis­csak – játékból na­gyobb tétet kapó foly­tatás lett, ami­kor meg­je­lent a színen Bak­ter Bálint, és a két szerző egymásra „rímel­ve” írta a ver­se­ket. Ez érde­kes sok­szo­rozódást ho­zott be a nézőpon­tok­ba, a két stílus, fel­fogás fe­le­selésével vagy épp egymást kiegészítő párbeszédével.
Ez ak­kor és ott na­gyon a helyén volt. Ma, ha újra­in­dul­na, más len­ne. Egyrészt, mert va­la­mennyi­re másképp írunk azóta mind­ket­ten, másrészt, mert azóta ez a típusú vers, különböző, de egymáshoz ha­sonló válto­za­ta­i­ban, egészen más kar­ri­ert fu­tott be főként az elekt­ro­ni­kus közlési felüle­te­ken. Az ol­vasók be­fo­gadó– vagy épp reagáló készsége, témaérzéke­nysége is változ­ha­tott. Ettől, per­sze, egy próbát megérne, frissített kon­cep­cióban.

– Korban Orbán János Dénesékhez állsz legközelebb. Az Előretolt Helyőrség első nemzedékének tagja vagy? Ha van ilyen, vagy lehet így nevezni...

– A nem­zedék hasz­nos és használható fo­ga­lom, ma­gam is éltem vele, ami­kor tanítot­tam vagy szak­munkát írtam, közben tud­tam, hogy óva­to­san kell bánni vele, törékeny szer­ke­zet, több szem­pontból vi­tat­ható. Ez még inkább így van, ha saját be­so­rolásom­ra gon­do­lok. Azért is, mert eléggé közel van még – iro­da­lomtörténeti léptékkel – az az időszak, ami­kor az Előre­tolt Helyőrség dob­ban­tott, másrészt nem tu­dom, ma­napság ugyan­azt je­len­ti-e a fo­ga­lom, mint, mond­juk, a Források idején. De a kulcs­ele­mek, vagy­is a ha­sonló érdeklődés, a világlátásbe­li ro­kon vonások, a meg­határozó közös kultúrélmények, mo­del­lek, történések, az írásmód terén több szerzőnél előfor­duló sajátosságok vagy épp egy olyan pub­likációs fórum megléte, amely maga köré szer­vez, ha lazán is, egy szerzői cso­por­to­sulást, szóval mind­ezek az al­kotóele­mek ma is érvénye­sek, azt gon­do­lom, egy ge­neráció körülírása­kor.
Ilyen szem­pontból akár beszélhetnénk a Helyőrség nem­zedékeiről, én me­gelégszem itt annyi­val, hogy el­mond­jam eh­hez: ma is na­gyon jó a kap­cso­la­tom, iro­dal­mi és em­be­ri vo­nat­kozásban is, azok­kal, akik­kel ak­kor együtt in­dul­tam vagy akik első lépéseim fölött bábáskod­tak ab­ban a kultúrközeg­ben. Ez, le­het, beszéde­sebb tény, mint egy ge­nerációs de­finíció.

– A könnyed, játékos verselés híve voltál, első két köteted (Kiegyezés a tükörrel, Vagyontárgyalás) ezt bizonyítja. Ha lesznek/vannak új versek, ezt a vonalat viszik tovább?

– Ak­ko­ri­ban, ami­kor az a két kötet meg­je­lent, a ki­lenc­ve­nes évek végén, a kétez­res évek elején, el­v­ol­tam eléggé a formával, néztem, mit tu­dok kez­de­ni vele, mit nem, próbálgat­tam ma­gam eb­ben. Ez, látom utólag, he­lyenként a vers­tar­ta­lom­ra is ki­ha­tott, és kelt­het­te a könnyedség látszatát. Ami pe­dig a játékosságot il­le­ti, azt is na­gyobbrészt a for­mai kísérle­tezés hoz­ta magával. A játék egyébként min­dig fon­tos, érde­kes, ha nem öncélú, ha felszínre hoz olyas­mit, ami másképp ott ra­gad­na, ha segítője a ki­mondásnak. Ilyen­kor, per­sze, már nem játék, nem csak az. A könnyedség pe­dig, mint mond­tam, le­het látszóla­gos, már ab­ban a két kötet­ben is akad erre példa; le­het álcája mély, súlyos mon­dandónak, a kont­raszt révén is.
Ez­zel talán nagyjából meg­fo­gal­maz­tam, ma­gam­nak elsősor­ban, mi válto­zott az íráshoz való vi­szo­nyom­ban, mer­re ala­kul­na a ver­selésem. Amit az utóbbi évek­ben írtam, ritkásan, valószínűleg igazol­ja is ezt. Nem lepődtem meg, az idő teltével válto­zik az em­ber, ne­adj­is­ten beérik – ami nálam mint­ha lassúbb ütemű fo­lya­mat bi­zo­nyos vo­nat­kozások­ban, azt ta­pasz­ta­lom –, bi­zo­nyos félel­me­i­vel meg­birkózik, vagy más ha­sonlókkal he­lyet­tesíti azo­kat, van, amit könnyeb­ben vesz, van, amit meg­bo­nyolít, van, ami fon­tos téma volt, de már nem annyi­ra, és mind­ezt tíz-húsz évvel időseb­ben, eh­hez iga­zodó rit­mus­ban te­szi. Nyilván, ez nyo­mot hagy az al­kotáson, más, talán kimértebb, tűnődőbb, a so­ka­sodó élet­ta­pasz­ta­la­tok közül másképp válo­gató vo­na­lat ad a vers­nek.

Kérdezett: Zsidó Ferenc

Forrás: e-irodalom.ro

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ