Mély benyomást tett rám? Ez azért túlzás, mert nekem kellett volna egy annál is mélyebb
benyomást kihasználnom. Megakadályozott valaki? Ott ült az ágy szélén, egy Rákóczi-pénzt, egy tízpoltúrást egyensúlyozott ujjai hegyén. Közben nézett.A tízpoltúrás jelöletlen veret volt, kiadhatták Körmöcbányán, esetleg Kassán, nem is ez a fontos. Évszáma szerint 1704-es, közepesen rongált (vagy közepesen ép) érme. Még háromszáz év teltén is tucatdarab. Nemrég hoztuk le a padlásról, hát tudod, amikor apám meghalt, feltettük az ócskaságait. Régi pénzeinek gyűjteménye is a padlásgerendára került. Kis zacskók, dobozkák, saját kezűleg összefércelt bársony- meg plüsstokok, mennyit nézegette esténként, nagyítót illesztett szemére, ettől olyan lett, mint egy lökött dzsentri, vagy inkább órás. Azóta se bolygatta senki a hagyatékot. S hogy megjöttél, felötlött bennem, most akár a hálás utókor is lehetnék, aki az égvilágon mindent az ő egyetlen apucikájának köszönhet. Pillanattal hamarabb, hogy megszólalt a bejárati csengő, már minden itt volt, úgyhogy ma tényleg én leszek a hálás utókor, mert megveszlek. Mint a rabszolgákat annak idején, a különbség csak annyi, hogy én legkevésbé a fogaidra vagyok kíváncsi, nem nézlek meg tetőtől talpig, nem tapogatlak. Elég lesz ez a Rákóczi-tízpoltúrás? Esetleg toldjam meg Mátyás király ezüstgarasával, egészen szép budai veret, előlapján Miasszonyunk, Hungária patrónája, hátlapján a hűbéri állam, a középkori nagyhatalom címerpajzsa, középen a hollós-gyűrűs családi címerrel. Ezt-azt megtanultam az öregtől, nem vitás.
Ott ült a nagy családi ágy szélén, mintha nem is hónapok, hanem évek óta ismernénk egymást, mintha semmilyen titkunk nem lenne egymás előtt, sem egymással, mert ami volt, nyugodtan és lassan, meglehet hisztériásan, prűden vagy perverz siklók módjára mind kiadtuk.Az egyik mindig áspiskígyó, a másik béka, s e szerepeknél már csak a szerepcserék izgalmasabbak. Papucsa lerúgva, a papucs is muris, pár kajla nyuszifül a boka magasságában, menekülésre készen. Ő még ha lett volna hova, akkor se menekül. Kell a pénz, vagy tegyem vissza? Ezt úgy kérdezte, ahogyan egy nagyváros körgyűrűjén, ami nem véletlenül egy körkörös záróizomhoz hasonlít, szokás kérdezni, miközben a kocsi lehúzott ablakán behajol valaki. Csak most száznyolcvan foknyit pördült a helyzet, mert nem én kérdezem őt (ami egyébként természetes lenne), hanem ő engem. Kell vagy nem kell?
A falon kakukkos kvarcóra leste az időt s válaszom. Ha olyat mondok, addig kakukkol, míg megőrülünk, én pedig igazából nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Nem mintha nem akarnám – vagy ellenkezőleg, meg akarnám – sérteni, és az sem tart vissza, hogy már az első pillanatban láttam, az a pénzdarab tényleg nem nagy dobás. A nagyságos fejedelemmel ellentétben, aki kurucaival addig mind piszkálta a labancokat, míg a végén száműzetésben kellett meghalnia. Példának sem rossz, nemhogy színpadi hősnek.
Ebben a pillanatban bedugta lábát a nyuszifülbe, tán hogy felébressze bennem a kopót. Ami vagy van, vagy nincs. Egy szép Báthory-tallér mellett bezzeg nem gondolkodnál. Hűlt helye, nagybányai veret volt, míg volt. Csak oda kellett adnunk az orvosnak, amikor apát először megműtötték. Foltot láttak a tüdején, ahogy mondták, folt-folt, de mi lehet mögötte. Be kell kukkintani. Neki meg állandóan láza volt, nem nagy, harminchét-négy, egyre gyengült, és hogy bevitték, három napra rá megműtötte a professzor, aki történetesen annyira szerette a pénzt (nemcsak az újat), mint apám. S ebben a sírnivaló kiszolgáltatottságban azt is tudni lehetett, ki adja és kinek azt a szép erdélyi tallért.
Látsz is, vagy csak nézel? Azok a kispolgári díszletek, amelyek között immár három vagy négy nemzedék senyvedett, azt is kispolgárrá tették, aki valójában elég erős lett volna, hogy kitörjön ebből a megszokottságig, de nem tovább erős keretrendszerből.Őt nem lehetett befogni, legalábbis azt hitte magáról. Kiment, úgy mondjuk, Európába. Kicsit ejtőzött a hollandoknál, jó volt. És amikor már majdnem elvette feleségül egy víz-gázszerelő Amszterdamban, meglépett. A víztől nem irtózott különösebben, a gázt egyenesen imádta, főleg éjfél után, de a pasas, az egészen más. Hát akkor beszállsz egy jó balkáni körtáncba? Be bizony. Egy hét múlva már az Olümposz lábánál volt, az Égei-tenger egy kis fürdőtelepén, a helynek nincs rossz híre, mert olcsó, és az ember szinte ingyen szinte azt csinál, amit akar. Legtöbbször semmit. Az Olümposzon változatlanul istenek laknak, ha néhány emberei település is ott van már vagy ötszáz éve, hát mert a törökök felszorították az őslakókat a tengerpartról, vagy maguk a görögök vállalták ezt az ég és föld között mozdulatlanul lebegő létezést. Szép vagy, gyönyörű vagy, Görögország. Európa belátható nemzetei – és most egyáltalán nem a hegemón nemzetekre gondolunk – az utóbbi félezer évet úgy élték meg, hogy a török áfiumtól kellett tartaniuk (a magyaroknak, a görögöknek), illetve az osztrák sógortól (nekünk). Ezt leszámítva minden más egyezés a véletlen műve, még az is, hogy a lány egy este megtalálta a maga Nikoszát. A görög endogám nép, s ezt a görög férfi görög nőt keres mániát (Dürrenmatt) , ami korántsem mágia, legfönnebb az idegenforgalom teszi taccsra, és legfönnebb tíz napra. Egy süket dalocskát hozott még otthonról Nikosz nevével, és ahogy a ráksaláta fölött a bárpult felé bámult, ott ült Nikosz. A többi magától ment. Mit kellett volna bemutatni, hogy még tetsszen is az isteneknek? Gabonaáldozatot, amelynek kesernyés füstje jobb belátásra bírja a mindaddig ellenséges vagy jó esetben csak közönyös halhatatlanokat? Megvenni egy ürüt a birkapásztortól, aki legalább három és fél ezer éve ugyanaz, s csak a falu hiszi, hogy időnként mégis más, mert cserélődik? Ezen valóban el kellett volna gondolkodni, s még időben, ne az legyen, ami végül is lett ebből az eléggé virágporos (hogy ne mondjam, ragacsos) történetből.
Ültek, csak ültek a tenger partján, pont úgy, mint egy nagy német bulvárlap utolsó oldalán. A nő szemlátomást idegen volt, a férfi derékig meztelen, ragyogó fehér pólója a kezében lazán, mégis óvatosan összefogva, ennyit már igazán eltanulhatott Reklám őfelségétől: mindenkit mintha most húznának elő a tökéletességből, a szereplőket legalábbis. Ők pedig szereplők voltak nem is annyira egymás életében, inkább abban a történetben, amit tragédiának mondtak éppen itt, leghamarabb a világon. Annak mondják Szophoklész, tehát a klasszikus görög ókor óta.Amikor minden a helyére kerül, megtörténik, végbemegy, s az utolsó kép egyértelmű és elmozdíthatatlan, egyben a műfaj kódja is. A tenger partján telerajzolták maguk előtt és aztán egymás körül a homokot, majd anélkül, hogy egy szót szóltak volna,egyszerre álltak fel. Tudok egy jó kis helyet innen negyven percnyire. A tulajdonost Jorgosznak hívják, itt minden harmadik férfit Jorgosznak hívnak, járjuk meg magunk.
Minden cél és különösebb értelem nélkül szokás járni ebben a mediterrán világban, még ha közben tagadja is az ember épp e cél s értelem hiányát. A hegyeknek mindegy, a víznek főleg, nekik, akik épp most kocsiba ülnek, szintén. Nikosz indít, kilő. Kilenc másodperc alatt gyorsul százra. Ezt az utat különösen szereti. Lezúdulnak aTempi völgyén, nem valami veszélyes kanyarok, de kanyarok, s ebben a völgyben már történt ez-az. Forgalmas hely, zarándokhely, egy forrást látogat kitartó alázattal az ortodoxia az év csaknem minden napján. Ebben a percben a kocsi úgy viselkedik, mintha léghajó lenne: elhagyja az utat, felszáll, a meredek dombhát fölött lebeg, de csak egy kurta pillanatra, mert aztán mintha leejtenék. Ötven méternyit zuhan függőleges zuhanással, egyszerre két fizikai törvény példájául. Egy: hogy igenis létezik gravitáció, s őket most ez húzza arany hálójával a halálba. Kettő: hogy két pont között a lehető legrövidebb út, idő, sors az egyenes. Nikosz azonnal meghalt, a lány tetszhalott lett, amire épp szülőföldjén már volt példa. Csak az a különös a történetben, hogy a Görög Ilona-imádó Zetelaki László halt meg úgy, hogy közben élt. Egyébként sem ez az első eset a nemek kozötti szerepváltásra, ami nem is szerepváltás, inkább szerepjátszás. Lényegét megőrizve búvik új identitásának kígyóbőrébe az ember.
Nőébe a férfi, férfiéba a nő, olykor nem hamarabb, a halált megelőző pillanatban.
Három hétig lebegett ebben az állapotában a lány, mint ugyanannyival korábban Nikosz kocsija a Tempi völgye fölött egy rövid pillanatig. Csakhogy az ő mozgása épp a zuhanás ellentéte volt, vagy ha mégsem, hát akkor felzuhant megint három hét teltén a világra. Egyik lába ott maradt, ahol heteken át időzött.